A képzelet sokkal fontosabb, mint a tudás. A tudás véges. A képzelet felöleli az egész világot.

Miért van az, hogy a legkülönlegesebb dolgok is elveszítik a fényüket, ha túl sokat foglalkozunk velük? Miért kell a legszebb tetteknek hétköznapivá válniuk? A legáthatóbb érzéseknek? Miért van az, hogy túl kopottnak tűnik a többszörös átélés után? Nem mondom, hogy bármi az életemben terhes lenne, ez sem az, de már nem különleges... Már nem érzem azt amit az első történésekkor. Sokszor úgy gondolom, hogy nem kéne, csak kis szünet, de had sodorjon el a következő úgy ahogy azt kell... Velem van a baj...

(Másik:
Lillám, én nem leszek soha a büdös életbe jó játékos, olyan mint az a bizonyos személy. Bennem nincs akkora tűz, olyan rögtönzési készség, ösztön ami benne, sosem fogok tudni ekkora átéléssel szerepjátékozni. Vagy lehet épp az ellentettje játszódik le benne, és unalomból ír ennyire jól, ilyen szkeptikusan, egyszerűen és mégis ütősen. A spontaneitás és szabad száj bennem van, de más nem. Azért köszönöm, hogy mellettem vagy és biztatsz és dicsérsz, igazán jól esik. :) Legalább megtudtam hogy jó újságíró leszek. :D)