Ábránd

"Álmomban mindig egészen enyém vagy,
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.”

Szűkös ez a hely. Ennél szebb szűkölködés azonban nem létezik. Balra fordulok, és veled találom szembe magam. Te vagy a férjem, aki mellettem fekszel. Úgy alszol, ahogy megszoktad már másvalakivel. De én már ezt sem bánom. Ez is csak egy játék. Az én játékom, amiben tudattalanul veszel részt. Én sem gondolom komolyan… Rég volt, hogy komolyan gondoljak bármit is, aminek te is a része vagy. Részeg álom. Hallom hangod. Mennyire nevetséges, hogy kérdésedre, amelyre te is pontosan jól tudod a választ, igéző tekinteted mégis azért könyörög, hogy az ellenkezőjét halld. Én megteszem, mert a fiam is vagy, akinek nem akarom lerombolni az illúzióit.

Álmomban is ezt a játékot játszom, így nem tudom, mikor vagyok ébren. Ezért leszek fáradt reggel, mikor kinyitod a szemed, és én újra tizenhat éves leszek, te pedig újra az a lázadó, aki attól retteg, hogy egyszer úgyis elkerülhetetlen lesz a nősülés, gyerekekkel, macskával, és marokra szedett nyugtatóval…
De ezek a percek most örökkévalóságnak tűnnek. Lopva vetek rád apró pillantásokat, amelyek időérzékem elvesztése miatt lehet, hogy órákig is eltarthatnak. Félek, nehogy épp felébredj, amikor nézlek szótlanul. Nem akarom, hogy észrevedd a játékom. Ez a játék annyira személyes és titkos, annyira szeretetteli, hogy megijednél, ha tudnál róla. Egy lány, aki még csak nem is szép, néha-néha megolvadó fagyos tekintettel azt kéri, hogy a szeretetet, amit saját magadra pazarolsz, a maradékát pedig senkinek teszed félre, adj egy kicsit neki is. Mert félt, attól, hogy a magányosság lesz a végzeted, mert azt hiteted magaddal, hogy egész vagy, pedig csak egy része valamiféle egésznek. Egy lány mondja ezt, aki még csak nem is az igazi.

Enyhe dohány és alkohol szagod van. És gyönyörű ívelésű ajkad. A gyerekeknek, akik a mieink, és a másik szobában alszanak, mindnek ilyen ajka van. Kimegyek hozzájuk, benyitok a szobájukba, de a helyükön egy ölelkező párt látok. Már majdnem túl komolyan vettem a játékot. Nincsenek ívelt ajkú, tejszőke kisgyerekek, csak éhes testű, nincstelen tékozlók.
Visszafekszem melléd és elmotyogom neked, hogy nézd kedves, az idő múlik, hol van már az a parti, aminek éjszakáján egymás mellett aludtunk el, és hol van már az éjjel, mikor kimentem megcsodálni a gyerekeinket. Mára már felnőttek, és párjaikat ölelve alszanak valahol. Látod, végül ők sem az egyedüllétet választották, ha másért nem, hát a szépen ívelt ajkakért, hogy generációkon át minden fiúgyermekben tovább öröklődhessen. Kinyitod a szemed, rám mosolyogsz, átölelsz, és újra elalszol, elalszunk.
Pár perc alatt lezajló megöregedés.

Ötvenévesek vagyunk. Reggel együtt kelünk fel, közös fogmosásra megyünk a fürdőbe, fogkrémmel rajzolt, féloldalas szívekkel a tükrön, aztán közös kávé, cigaretta nélkül. Visszamegyek a hálószobába megvetni az ágyat. Ott fekszik két test, egymásnak háttal, csak a kezük ér össze. Forgolódnak, de soha nem fekszenek egymással szemben. A lány álmában is igazodni próbál a fiú testhelyzetéhez. A fiú öntudatlanul törekszik arra, hogy soha ne kerüljenek egymással szembe. A lánynak könnyek peregnek az arcán. Szépen ívelt ajkú gyerekekről álmodik, közös fogmosásról, közös kávéról, közös ötven évről. A fiú szépen ívelt ajkáról álmodik, és egy reggeléről, ami többnyire fogmosásból, zuhany alatti önkielégítésből, cigaretta nélküli kávéból, és egyedül leélt ötven évből áll.

Felébredek. Balra fordulok, nem fekszik mellettem senki. Nagyon fáradt vagyok. A szobában minden csupa könny, alkohol, és izzadtság szagú. Kimegyek a konyhába. Kávét iszol, és cigarettázol. Már nem vagy a férjem. Már csak egy tizenhét éves lázadó vagy, akiről életemben először vagyok képes elhinni, hogy önmagában is egy egészet alkot. Előtted állok ebben a furcsa álomszerű érzésben, és már nem tudom, mi az ami valóban megtörtént.
Életem hajszálrepedésein gondolkodom, amiken keresztül valami láthatatlan kiszívta az erőmet, és csodálom, ahogy a fájdalom lassan a szívemig, torkomig, az agyamig tölt, és hirtelen kibuggyan a szemeimen.

Bohócvirág. Csakazértis.

Embert emberhez kapcsol barátság, hála, szeretet, szerelem, szenvedély, érdek, gyűlölet, kíváncsiság, bosszúvágy, tunyaság, a nehézkedés törvénye, közöny. Vagy: ezek szerelmesek, ezek barátok, ezek unják egymást, ezek még tisztelik egymást. De akad e lehetőségeken kívül számtalan olyan kapcsolat még férfi és nő között, melyek menthetetlenül összekötik őket, s nem lehet névvel nevezni, nincs oka, miért vannak hát együtt, holott, szemmel láthatóan és minden jel szerint, kézzel-lábbal rugaszkodnának el egymástól, ha tehetnék. Van valamilyen ultraviolett-skálája is az emberek között az érintkezésnek, vannak emberi állapotok, melyeknek a nyelv szegénysége, tunyasága nem adott még elnevezést. Férfi és nő viszonyát általában leöntjük azzal a generálszóval, hogy szerelem. De van más is férfi és nő között, mint szerelem és barátság.

Érdekes, mennyi mindenen el tud gondolkodni az ember. Buta, értelmetlen, felesleges dolgokról, amik szinte már jogtalanul hol elszomorítják, hol felmérgesítik, vagy egyszerűen felborítják az amúgy is gyenge lelki nyugalmat. De mégis olyan jól esik néha elmélázgatni, és mindenki megteszi, minden másodpercben újabb és újabb gondolatfoszlány kap szárnyra. Mindig töprengünk a mán, a miérteken, a mi lett volna ha kezdetű lehetőségeken, amiken már vétek. Ez annyira hülyeség... ^^ Önmagunknak okozunk nyugtalan perceket. Mindenki pofázik, hogy ez és ez okozott nekem fájdalmat, paszírozott bele a padlóba, és rúgott belém még egyet kettőt mint a rossz kutyába, de a legnagyobb fájdalmat mégis mi okozzuk, saját magunknak. Ha csak szivárványról és mosolyról tudna gondolkodni az ember, hjajj... :(

A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük. Nem fertőzi meg semmilyen testi kapcsolat, vagy érdek. Nem akarunk egymástól semmit - egyszerűen csak jó együtt lenni. A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Hogy ismerem őt! Ez persze sejtelem, nem biztos, hogy így van. Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek: hazamegyek.

Jó, hogy ezt az idézetet megtaláltam. :) Úgy érzem kezdek visszatalálni az igaz barátaimhoz, azokhoz akik felszínesség, önzőség és feltétel nélkül szeretnek. Legalábbis így érzem... De tudom, hogy bennük nem csalódok, hisz eddig sem volt rá alkalom. :) És miattatok szépek a napjaim, az iskola ellenére is, az örökös őrjöngés és düh- meg hisztirohamok mellett is. Mert nincs szebb mint a szerelem és a barátság, a versírós, vagy egyszerű nevetős őrültségek által tesszük "boldoggá" egymást, azt hiszem. Magyarország, én így szeretlek! :D

Tiszta sablonos bejegyzés.^^ De jó a kedvem, és tapsolok is nagyokat.