hello, mi?!

Szóval... Jé, tudom a jelszavamat. Jé, idetaláltam. Jé baszki, lassan két éve nem írtam ide. o.O KETTŐ!!!
Ezen változtatok, megígérem.
De amúgy élek.
Meg érettségi.
Felnőttéválás.
Vagyis: témám van bőven. ezernyi megválaszolatlan kérdés, furcsamód érett gondolatok, és ezernyi filozofálgatásra váró téma.
Ha minden jól megy visszatérek, és mindezt megosztom majd... magammal.
Kifejezetten ijesztő szembesülni azzal, hogy ennyi ideje nem foglalkoztatott, hogy kiírjam magamból a bajaimat. Talán meg is látszik rajtam. Nem mintha ezelőtt olyan sűrűn jöttek volna tőlem a jajjmileszvelem, meg szépensütanap kezdetű postok, de mégiscsak jött egy-kettő. Jó volt. Jó lesz.
Mostantól Garnier!

most utoljára... tényleg...

Visszaolvastam a blogod, pici szívem. Tudom, hogy te már nem nézel fel az enyémre, vagy nem sokszor, hisz már a sajátodat sem írod több mint egy éve, de sok mindent... megoldana... Szeretem olvasni a gondolataidat, és tudom, hogy én is több mindent tudok így közölni, mint mikor előttem vagy, mert akkor félek a vitától. Nem akarok veszekedni, soha nem célom, mert lehet, hogy annyira félreértesz, vagy én téged, hogy ott a vége.. Félek tőle.
De ha blogot írok... minden olyan könnyen jön. Olyan könnyen meg tudom fogalmaznia gondolataimat, leírni mi bánt. Tudom, hogy veled is így lenne. Annyi szép dolgot írtál. Most, hogy visszaolvastam, mintha nem is rólam szólna, és ez rossz.
Én reagálom túl, biztos vagyok benne. De kezd abból elegem lenni, hogy mindig engem bántasz. Mindig rajtam vezeted le a feszültségedet. Hiába forgatod a szemeidet, hiába mondod hogy hülye vagyok, akkor is, néha érzem rajtad hogy a hátad közepére sem kívánnál, de nem szólok semmit, békén hagylak, pedig hatalmas nagy szükségem van rád minden percben... Azért, hogy magad lehess. Mert tisztában vagyok vele, mennyi kötelezettséged van, hány helyre kell elmenned. De olyan nehéz... Mikor látom, hogy nem vagy lelkileg a csúcson, nem tudom nem megállni hogy megkérdezzem mi a baj. és minden egyes alkalommal megbántasz, mikor nem mondod el. Amikor lehülyézel. Amikor bunkó vagy. Csak egy jó szavad lenne hozzám, mint régen... annyiféleképpen kifejezted, hogy szeretsz. Most nem érzem, csak ha testileg is szükséged van rám... tényleg velem van a baj? Mond, én rontom el? Vannak pillanatok, percek, napok, amikor viszont érzem, hogy fontos vagyok még, amikor nincsen semmilyen kétségem, és ha lehetséges még jobban szeretlek. De következő nap... mintha kicseréltek volna.
Nem tudom mi van veled. Nem tudom miért van ez így. Nem tudom meddig bírom még. Nem tudom mennyi sebet kapok holnap. Vagy holnapután. Vagy azután. És persze, én vagyok a hülye... Annyira szeretlek...

Rühellem magam. Egyszerűen hányingerem van attól, hogy ennyire gyenge vagyok.

.

Még idézetet sem találok a mostani állapotomra. Nincs semmi olyan, ami pontosan kifejezné azt, amit érzek. Én sem tudom kifejezni.
Mostanában gyakran vagyok így, hogy nem tudom megfogalmazni azt, ami bánt. Mostanában sokszor gondolok olyan dolgokra, amik kibírhatatlanul fájnak, de nem szólok semmit. Nem akarok szólni. Nem akarom senkivel megbeszélni, és nem akarok senkinek sem nyavalyogni róla, mert ez az én gondom. Az én érzéseim. Az én elmondhatatlan, kibaszott érzéseim, amikre nincs megfelelő szó. Kifejezés. Semmi. Mostanában egyre többször kapom magam azon, hogy nem azért mosolygok, mert jól esik. Azért, hogy ne kérdezzenek semmit. Mostanában egyre többször kérdezek vissza, egyre többször ismétlek meg dolgokat, mert szükségem van rá, hogy tudjam, tudja. Mostanában hülye kérdéseket teszek fel önmagamnak, és másoknak is. Érthetetlen vagyok és talán önző is.. Mert akárki, akármit mondd, meghallgatom. De rögtön magamra gondolok.
Annyi mindenre van szükségem. Ez is a bajom. Szükségem van arra, hogy szeressenek, és ezt érezzem is. Szükségem van arra, hogy érezzem, kellek, és arra, hogy ne mindenkinek csak a második legyek. Szükségem van egy olyan valakire, aki nem kérdez semmit, csak leül mellém, megfogja a kezem, átölel és csak annyit mondd, hogy nem lesz semmi baj. Minden rendbe jön. Mindenki életében vannak hullámvölgyek, és túlélik az emberek, te is túl fogod. Nehéz, de megy. Közhelyek, és talán nem is igazak, de szükségem van rá, hogy halljam. Szükségem van arra, hogy valaki észrevegye, magától, hogy valami baj van. Szükségem van arra, hogy ne kelljen mondanom semmit, mégis tudják, mi bajom. Tudom, néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. De hátha... Sosem voltam néma. Van szám. De most az egyszer bárcsak az lennék. Szükségem van arra, hogy valaki mellettem legyen minden pillanatban és éreztesse, hogy élek. Skizofrénnek kéne lennem?

Áhh...

Nem tudom... Ezt egyszerűen nem tudom megfogalmazni. Annyira ellentétes érzés. Mintha két részre lennék szakadva, és sose lehetnék teljes.
Olyan jó volt ez a péntek este... és a szombat. :) Annyira, de annyira szeretlek titeket. (L) De csak az egyik felem elmondhatatlanul boldog mellettetek, és nem érzem maradéktalanul jól magamat. Mert ő nincs. De amikor vele vagyok, fordított a helyzet. Akkor hiányoztok... Soha nem leszek teljes? Miért van ez így?
Dolgoznom kell rajta.. :S De annyira szeretek mindenkit! :)

Porcukormókus

Eljön majd egyszer, valaha is az az idő az életben, hogy rendszeresen fogok ide az életemről írogatni? Nem hiszem. De most úgy gondolom, sokszor fogom megtenni, mert vannak olyan dolgok, amiket - bár annyira szeretném, esküszöm - nem tudok magamban tartani.
A legtöbb borzasztóan mazochista, sajnáltató beütésű, de hát istenem, a rossz dolgok mind ilyenek. Tudom, hogy beképzelem magamnak őket, és ez kóros, csak azért mondom el, hogy emléket állítsak nekik. De akadnak szebbek is. Sokkal szebb dolgok. Olyanok, amikre néha nincsen szó... :) Talán körül tudom majd írni őket.

Most ilyen köztes állapotban vagyok. Hullámok kapnak el, hol sírhatnékom van, hol nevetek valami hülyeségen facebookon.. De semmi sem felhőtlen. Kezd nagyon tele lenni a tököm azzal, hogy minden csak majd... majd egyszer. Majd talán, ha ráérek. majd talán, ha összejön. Majd talán... Gyűlölöm az ilyet. Egyre jobban. Akarok magamnak egy napot. Egy sajátot, egy olyat, ahol nincs majd. És ahol nincs hiány... Nincs az ember nélkülözve. Mindent betölt a szivárvány. Ezek azok az ábrándképek, amikről tudom, hogy nevetségesek, és ha valaki ilyenről áradozna nekem, hót biztos, hogy kiröhögném, és mégis, mégis akarom. Akarom.
A jövőmben sem vagyok már biztos. Németeznem is kellene. Meg holnap el kéne menni pakolni, de mamához is, és Diához, de a szerelem is hiányzik..

Hiányzik.

Pff.

Szánalmas...

Ez van.

Fáj

Olyan sok embert megbántok. És olyan sok ember bánt meg. Fáj.
Az a barátság, ami elérdektelenedik, formaiságok sora, szinte már hazugságokból épül, barátság volt valaha is?
Az, aki azt mondta, fontos vagy neki, gondolta bármikor is komolyan?
Mi szükségünk van egyáltalán olyan barátokra, akiket még csak nem is láttunk, nem érinthettük meg őket, mikor szükség volt a biztatásra, csak kép nélküli szavak jelezték, hogy ott van? Az elvesztésük mégis fáj..
Lehet barátnak nevezni egyáltalán?
Igaz a lelke?
Álca?

De felveszem a mosolyomat, és szarok a nagyvilágra. Kellek? Tartsatok meg.

Az vagyok

Az vagyok, akitől mindig az igazat kapod, nyersen, tömören, akkor is ha fáj... Az vagyok, aki dinamizmust, színt visz az életedbe és nehezen felejthető emlékeket őrzöl majd utánam... Az vagyok, akit elijesztesz ha a négy fal közé csak magadnak akarsz... Az vagyok, akire nem tudsz haragudni, mert egy mosollyal leveszlek a lábadról... Az vagyok, aki szenvedéllyel ég, aki lángra lobbant és ragaszkodva őrzi azt... Az vagyok, aki hamar kiismer és ha nem mutatsz magadból valami újat, valami mást, valamit ami megint rabul ejt, akkor már indulok is tovább... Az vagyok, aki mindig figyel Rád, akivel bármit megoszthatsz és aki addig nyughatatlan míg nem segít rajtad, és újra mosolyogni nem lát... Az vagyok aki ha kudarcot vall, vagy rossz kedve van, semmivel sem tudod felvidítani, inkább felidegesíted majd azzal, hogy ezt megkísérled... Az vagyok, aki önzetlenül önmagadért fog szeretni, de aki csak akkor fogja mondani Neked, amikor ezt valóban úgy érzi... Az vagyok, akit soha nem fogsz megérteni igazán, de akit pont emiatt fogsz csodálni és végtelenül szeretni... Ilyen vagyok, mert én tudom, hogy egy nap sem jön vissza az életből, hogy újraélhesd...

Még sokáig... ugye?

...

Annyi... annyi minden hiányzik. Hjajj. Hülyehülyehülye.

Áprilisban jégeső?

Hihetetlenül szép tud lenni egy vihar. Borzasztó miket művel, de csodálatos. Lehet azért látom ennyire szépnek, mert túl szentimentális hangulatban vagyok, elveszve mindenben, de még sohasem gondoltam rá úgy, mint egyre a világ legszebb dolgai közül.
Jött, és ment. Csak ennyi volt. Az ijedelem nagyobb volt, mint maga a vihar mértéke. Csak arra kaptam fel a fejemet, hogy sötétedik, és hatalmas bummbummdzzs kezdődik, amitől alap esetben a frász kerülget, de most nem. Most tetszett. Csak néztem ki az ablakon, figyeltem, ahogy a nagy fekete felhő elborítja az eget, és húzódik át a másik partra, néztem a vizet, ahogy a nagy erejű szél felfodrozza, és mintha ezernyi nagyra nőtt mesebeli lény, vagy éppen Hollywoodba illő szörnyeteg úszott volna el a felszín alatt... Szép volt. És a jég sem olyan rémisztő ám, mint a hírekben lehet hallani. Apró, fénylő gömböcskék, gyöngyök, amiket természetesen le kellett volna fotózni, de abban a percben nem volt merszem kimenni, bármennyire is csodáltam a természetet. Persze anya szívbajt fog kapni, ha megtudja, hogy eldőlt a ruhaszárító a teraszon, és az összes tiszta ruha csurom víz, de nem számít, mert behoztam...
Ami pedig a vihar után volt... Ez a szerencse? Két szivárvány is feltűnt az égen, és mindkettőnek az udvarban, vagyis majdnem az udvarban, a ház előtt volt vége. Belefulladt a vízbe, és olyan, de olyan szépen kirajzolódott... Itt már kimerészkedtem, természetesen, mivel már Falván potyogtak a jéggyöngyök. Lázasan, teszem hozzá. Én sem vagyok normális. :)

Tavasz

Itt a tavasz, itt van újra... Ez a legszebb időszak, mikor minden ébredezik, és az embernek is napról napra egyre jobb a hangulata, mert a természet is boldog. Az újjászületés hasznos dolog.
Érzem magamon, hogy változok. Eddig alig bírtam elviselni az örökös rossz kedvet, de most tudom, hogy minden máshogy lesz, mert a nap legnagyobb részében nem tudok nem mosolyogni. A napokban értem el egy olyan - tőlem meglepő - szintre, hogy azt mondtam, kedves leszek. Nem csak azokhoz, akikhez minden nap van jó szavam, és szeretek, hanem azokhoz is, akiket eddig nem tudtam elviselni. (Persze, hogy nem tudtam... de szép volt a gondolat.) Azt hallottam, hogy az emberek úgy viszonyulnak hozzád, ahogy te viszonyulsz hozzájuk... Talán érdemes lenne kipróbálni. De pont én rejtsem el a fintort...? Valamikor egyszer csak összejön. A tavaszért.

De ahogy az érzelmek terén van fent, úgy van lent is. Sokszor sírok, értelmetlen dolgok miatt, amik akkor igenis világrengetően fontosnak tűnnek, de visszagondolva mégis kár rajtuk hisztizni, vagy szomorkodni. Mégis... akkor miért fáj annyira? Miért csalja ki belőlem a könnyeket az a fájó, szúró érzés ami a lábujjamtól a fejem búbjáig betölt? Gyűlölöm, de utána jobb. Tisztábban látok mindent, és rájövök, hogy tényleg... értelmetlenség. Valahányszor rossz érzésem van valami miatt, arra gondolok, hogy mindennek oka van, és ha az a rossz bekövetkezik, azt valószínűleg én idéztem elő. Beleélem magam, bebeszélem, félek tőle - és így persze, hogy megtörténik, amikor tehetnék is ellene. Vidámabban könnyebb venni a fájdalmat, a sérelmeket, és mindenféle kis szösszenetet, amit előre megérzel valami... elég fura és bizarr módon. De ha stresszelsz miatta, rosszabbul fog érinteni. Persze, az elméletem helyességét még tesztelem... Tudom, hogy így kéne, mégis vagyok olyan szerencsétlen alkat, hogy hogyha nem is mutatom ki, minden a szívemre megy, és csak gyűlik és gyűlik... De már egyre jobban megy arra gondolni, hogy változtathatok.
Még annyi mindent szerettem volna írni, példákkal dobálózni, elmondani, mi az, ami fájt mostanában - de inkább nem írom le. Így is csak depis gondolatokat írok ide, nem kell tetőzni azt. Szóval tavasz van.

Mert ki kell írni magamból...

Ismertem az emberek túlzó kifejezését a szomorúságra - megszakad a szíve. De mindig azt hittem, hogy ez csak egy allegória, hogy a hagyomány értelmében így neveznek valamit, aminek igazából nincs lélektani kapcsolata a valósággal, mint a "vaj van a füle mögött" esetében is. Úgyhogy nem ért váratlanul a mellkasi fájdalom. A hányinger sem, az összeszoruló torok sem, és a szememet égető könnyek sem. De mi ez a feszítő érzés közvetlenül a bordáim alatt?

Mondd... boldog vagy? Mert néha nem látom rajtad... Mondd, mi bánt? Mert sosem mondod el... Mondd, akarsz még? Mert néha... néha nem érzem... Mondd, mikor lesz jobb? Mert már várom... Várom, hogy megint kiviruljon minden, hogy ne kelljen a számat rágnom ilyenkor a sírás szélén állva, mert hallom azt a furcsa színt a hangodban... Mert belém mar a kétség és a félelem, hogy már nem vagyok elég jó neked, hogy zavar a közelségem... És ilyenkor csak még inkább magamhoz akarlak láncolni, szinte bebörtönözni, hogy soha, soha ne múljon el, pedig tudom, hogy ez a legrosszabb, amit tehetek, és nem is akarok önző dög lenni, hisz van életed... De mondd, van benne hely, idő, csak egy kicsi? Mondd, van ami biztos? Mondd, kellek neked? Mondd... mit szeretnél?

Hülye vagyok. De nem kérek bocsánatot.

:$

Mindennap azt hiszem, máris fokozhatatlanul szeretlek. És másnap mindig arra ébredek, hogy több vagy nekem, mint tegnap.
... És itt fogok ülni melletted, amíg itt vagy a folyónál. És ha lefekszel, a házad előtt fogok aludni. És ha elutazol messzire, oda is utánad megyek. Egészen addig követlek, amíg te magad el nem küldesz. Akkor elmegyek. De akkor is szeretni foglak életem végéig.

Szeretlek! :)

2008. február 9. :$

Hm.

Sosem fogom tudni, hogy valóban engem kívánnak-e, vagy csak beérik velem.

Egy a sokból. Tudom. Soha nem leszek több.

Ria üzenete:
*te lettél a királylány a várból
*akiért több lovag küzd, mint kéne
Hamu cipő (W)(R) a Mesii . üzenete:
*ja. látszik.:\ tényleg. én vagyok a bukott királylány.

Hülyehülyehülye. Hagyjatok békén.

Vagyunk, akik vagyunk. Mind hazudunk. Mindannyian tolvajok és függők vagyunk. Mindaddig boldogok vagyunk, amíg nem bántjuk magunkat vagy másokat. (...) Mindannyiunkban van harag, és amikor szembeállítanak a hibáinkkal, akkor felidézzük a múltat. Felidézzük a régi önmagunkat. Legalábbis megpróbáljuk. Arrogánsak és kéjsóvárak vagyunk és tele vagyunk hibákkal. De végül a hibáink utolérnek minket.

Csillag

Ébren fekszem, és félek, hogy eltűnsz és sosem térsz vissza. Ébren fekszem, és azokon a dolgokon rágódom, amelyekről félig-meddig tudok a jövőből. De teljes mértékben hiszem, hogy nekünk együtt kell lennünk.

Félek. Félek a jövőtől, a szavaktól, a kimondottaktól és a még kimondatlanoktól. A fénytől. A sötéttől. És félek ezektől a kicseszett "mi lesz, ha...?" kezdetű gondolatoktól. Borongós egy hangulat 2010 első estéjére... Ugye nem ez lesz egész évben? Ugye ez csak egy babona?
Hajj, de nem kéne ilyeneken gondolkodnom, és nem kéne hagyjam, hogy megrémítsen, mert hiszek abban, amit mondtál, hogy értem megéri... És abban is hiszek, hogy akármilyen messze kerülsz is tőlem egyszer, visszatalálsz... Jajj de hiányzol. :( Mindenhol érezlek. Ez a blog már csak erről szól.

Mennyi a valószínűsége annak, hogy látok egy hullócsillagot? Lenne egy kívánságom. Ha már konkrét újévi fogadalmam nem volt...

B.Ú.É.K.!

A jutalom, amiért túléltük az ünnepeket, az újév, és már el is jutottunk az újévi fogadalmak csodás hagyományához. Hagyd hátra a múltad, és kezdd elölről! Nehéz ellenállni a kísértésnek újrakezdéskor, hogy a múlt év problémáit a szőnyeg alá söpörjük. Ki dönti el, hogy mikor ér véget a régi, és kezdődik az új? Nem jelzik a naptárban, nem szülinap, nem egy új év. Ez egy esemény. Kicsi vagy nagy? Valami, ami megváltoztat minket. Jó esetben reményt ad, vagy egy új életmódot és világnézetet. Elengedjük a régi szokásainkat, és emlékeinket. A lényeg az, hogy sose adjuk fel a reményt, hogy lesz egy újabb kezdet

Az óévről pedig: egészen jó volt. Kifejezetten. Persze, negatívumok mindig akadnak, veszekedések, kiábrándulások, csalódások, rossz dolgok... De nem volt az az égbekiáltóan szar. Talán azért, mert nem vártam tőle semmit. Nem voltak kikötéseim, fogadalmam, még céljaim sem. És szeretném, ha az újév is annyi boldogsággal, szeretettel, szerelemmel, vidámsággal és barátsággal telne, mint az elmúlt 365 nap. Igen, ezt szeretném. És így is lesz. ;)

Hát no.

Itt a karácsony... *.*
Nagyon boldogot és békéset mindenkinek! :)

Megint

Ne követelőzz velem! Ne állíts elém teljesíthetetlen feltételeket! Ne hidd magadról, hogy te vagy a Magasságos, mert azzá csak a szerelmem tett. Nélküle éppen olyan szürke flótás vagy, mint bárki más. Nem érdekel, hogy féltesz, és féltésből ne taposs rám!

Most aktuális. Igaz, hogy a napokban találtam meg, de nem kellett hozzá sok idő, hogy újra érvénybe lépjen. Kalitka. Megint. És megint elkezdődik majd az, ami elől majdnem egy éve menekültem... De nem bánom. Érted nem. Majd eljátszok valahogy. Végül is a szerepjáték volt valamikor az életem... Lehet újra szerves részem lesz, nem fogok belehalni. Csak kalitka.