Mert ki kell írni magamból...

Ismertem az emberek túlzó kifejezését a szomorúságra - megszakad a szíve. De mindig azt hittem, hogy ez csak egy allegória, hogy a hagyomány értelmében így neveznek valamit, aminek igazából nincs lélektani kapcsolata a valósággal, mint a "vaj van a füle mögött" esetében is. Úgyhogy nem ért váratlanul a mellkasi fájdalom. A hányinger sem, az összeszoruló torok sem, és a szememet égető könnyek sem. De mi ez a feszítő érzés közvetlenül a bordáim alatt?

Mondd... boldog vagy? Mert néha nem látom rajtad... Mondd, mi bánt? Mert sosem mondod el... Mondd, akarsz még? Mert néha... néha nem érzem... Mondd, mikor lesz jobb? Mert már várom... Várom, hogy megint kiviruljon minden, hogy ne kelljen a számat rágnom ilyenkor a sírás szélén állva, mert hallom azt a furcsa színt a hangodban... Mert belém mar a kétség és a félelem, hogy már nem vagyok elég jó neked, hogy zavar a közelségem... És ilyenkor csak még inkább magamhoz akarlak láncolni, szinte bebörtönözni, hogy soha, soha ne múljon el, pedig tudom, hogy ez a legrosszabb, amit tehetek, és nem is akarok önző dög lenni, hisz van életed... De mondd, van benne hely, idő, csak egy kicsi? Mondd, van ami biztos? Mondd, kellek neked? Mondd... mit szeretnél?

Hülye vagyok. De nem kérek bocsánatot.

:$

Mindennap azt hiszem, máris fokozhatatlanul szeretlek. És másnap mindig arra ébredek, hogy több vagy nekem, mint tegnap.
... És itt fogok ülni melletted, amíg itt vagy a folyónál. És ha lefekszel, a házad előtt fogok aludni. És ha elutazol messzire, oda is utánad megyek. Egészen addig követlek, amíg te magad el nem küldesz. Akkor elmegyek. De akkor is szeretni foglak életem végéig.

Szeretlek! :)

2008. február 9. :$