...

Annyi... annyi minden hiányzik. Hjajj. Hülyehülyehülye.

Áprilisban jégeső?

Hihetetlenül szép tud lenni egy vihar. Borzasztó miket művel, de csodálatos. Lehet azért látom ennyire szépnek, mert túl szentimentális hangulatban vagyok, elveszve mindenben, de még sohasem gondoltam rá úgy, mint egyre a világ legszebb dolgai közül.
Jött, és ment. Csak ennyi volt. Az ijedelem nagyobb volt, mint maga a vihar mértéke. Csak arra kaptam fel a fejemet, hogy sötétedik, és hatalmas bummbummdzzs kezdődik, amitől alap esetben a frász kerülget, de most nem. Most tetszett. Csak néztem ki az ablakon, figyeltem, ahogy a nagy fekete felhő elborítja az eget, és húzódik át a másik partra, néztem a vizet, ahogy a nagy erejű szél felfodrozza, és mintha ezernyi nagyra nőtt mesebeli lény, vagy éppen Hollywoodba illő szörnyeteg úszott volna el a felszín alatt... Szép volt. És a jég sem olyan rémisztő ám, mint a hírekben lehet hallani. Apró, fénylő gömböcskék, gyöngyök, amiket természetesen le kellett volna fotózni, de abban a percben nem volt merszem kimenni, bármennyire is csodáltam a természetet. Persze anya szívbajt fog kapni, ha megtudja, hogy eldőlt a ruhaszárító a teraszon, és az összes tiszta ruha csurom víz, de nem számít, mert behoztam...
Ami pedig a vihar után volt... Ez a szerencse? Két szivárvány is feltűnt az égen, és mindkettőnek az udvarban, vagyis majdnem az udvarban, a ház előtt volt vége. Belefulladt a vízbe, és olyan, de olyan szépen kirajzolódott... Itt már kimerészkedtem, természetesen, mivel már Falván potyogtak a jéggyöngyök. Lázasan, teszem hozzá. Én sem vagyok normális. :)