Patthelyzet

A küzdelem során mindig azt keressük, hogyan védjük gyenge oldalunkat, miközben az ellenség oda csap le, ahol védtelenek vagyunk - oda, amiben a legjobban bízunk.

Mi lesz még? Mit fog kitalálni? Skizofrénia? Tudatvesztés? Megint keverni fogja a szart? Ahhoz ért a legjobban. Meg ahhoz, hogyan rondítson bele abba, ami eddig gyönyörűen működött. Szükségem van rájuk. Szeretem őket. De így... én nem fogok mosolyogni. Nem fogok jópofizni. Nem vagyok hajlandó letagadni önmagam és a véleményem, félretenni az őszinteségemet csak merő sajnálatból. Sajnálja meg a halál, én aztán nem. Maga kereste a bajt, ő fordított saját maga ellen szinte mindenkit. Mindig kettőn áll a vásár, ne próbálja már bemesélni azt hogy ő itt a szenvedő alany. Az, akit kirekesztettek, aki mindenkivel összeveszett, akivel állandóan bunkó az exe, és emiatt nem tud meglenni az iskolában. És hogy jól érezte magát. Faszt érezte jól. Egyszerűen csak tudja mikor mit kell mondani. Tökéletes érzéke van ahhoz, hogy megtalálja a kibúvókat, össze tudja keverni az elhangzottakat és a saját javára fordítani. Kibaszott nagy tehetsége van a színjátszáshoz, a mártírkodáshoz, a képmutatáshoz. Nem fogom körbenyalni háromszor csak azért, hogy jól érezze magát ebben a baszott osztályban.

De el fogom viselni... Nem azért, mert annyira sajnálom. Miattatok. Miattad, Kíra. Azért, mert úgy gondolod, megérdemli, hogy törődj vele. Végülis nem engem kurvázott, és hordott el minden útszéli ribancnak fél éven keresztül. Sőt, egy éven keresztül. Nem én vagyok az, akit most csúnyán kihasznál. Nem én vagyok az, aki úgy gondolja azzal lenne szemét, ha elküldené a picsába. Pedig hidd el, akkor lennél hű. Ez így senkinek sem jó. Neked talán, de én személy szerint rohadt szarul érzem magam. Félek. Félek attól, hogy mindez a barátságunkat fogja tönkretenni. Félek attól, hogy pofára esel, hogy akkorát csalódsz, hogy nem tudsz felállni, és megint ragaszthatod össze magad. Félek, hogy befurakodik közénk, hogy elhatárol minket egymástól, hogy kitúr. Igen, talán önzőség. De nem akarlak elveszíteni. Se téged, se a Gabit. Ezért elviselem. Majd valahogy megleszek. Majd megpróbálok csak néha, és kultúráltan füstölögni. Csukott füllel járni.. És csukott szemmel.

Igen, kiakadtam.

...

Onnan fogod tudni, hogy jól vagy, ha nem találsz senkit, akinek a helyébe lennél,
És bármibe kerül, vagy akármi fáj, tudod, hogy élni lehet is, nem csak muszáj.

Nem, inkább nem írok semmit. Pesszimista lettem, borúlátó és teljesen kifordultam. Tudom, hogy ide mindig a rosszat írom meg, mert a jó az... megmarad. De ezt mégsem. Mert nem akarok senkit sem megbántani, senkiben sem bűntudatot kelteni, főleg nem bennük. Nem. Csendben maradok. Szivárvány.

Én vagyok a hülye?

Passz...

A fájdalom sokféleképpen jelentkezik. Egy kis szúrás, vagy égető érzés, a váratlan fájdalom, a mindennapok szokványos fájdalmai. És ott van az a fájdalom, amit nem nyelünk le, az a hatalmas nagy fájdalom, ami minden más érzést elnyom, feledteti a világ többi dolgát. A végén csak arra gondolunk, mennyire fáj, ami történt. Hogy hogy kezeljük a fájdalmat, az rajtunk áll: érzéstelenítünk, elhessegetjük, felvállaljuk, letagadjuk, de néhányunknak az a leghatásosabb gyógymód, ha valahogy átvergődünk rajta.

Mindig a legváratlanabb pillanatban ér a pofon. És az a legszörnyűbb, mikor nem csak az élet adja. Mikor minden szinte már tökéletességig csodálatos, hót biztos, hogy leomlik a gyönyörűen magad köré festett illúzió egyetlen ütéstől, ami több, mint övön aluli. Annyira tudják, hogy hogyan kell elrontani a dolgok szépségét. Annyira tudják, mikor kell beleköpni abba, amibe rohadtul nem kéne. Annyira tudják, hogy mi fáj a legjobban. És annyira igazságtalan.
Egyszerűen pocsék így itt ülni, és belegondolni a jövőbe. Abba a sok hétvégébe. Abba a kibaszott mód kevés együtt tölthető időbe... Tudom, élj a mának. De ilyen kilátásokkal a bugyi néz optimistán még a mára is. Ég a szemem, kapar a torkom, nevetni sincs erőm... És nem dramatizálok, tényleg ilyen szar. Ribancrossz. Nem azért, mert eltiltanak tőle, nem. Hanem azért, mert összemocskolták a tegnapi napot. Azért, mert nem hallgatnak meg. Mert fáj, hogy beszélek, mesélnék, de mintha meg sem hallanák, inkább elfordulnak és kérdeznek valamit a nővéremtől. Mert nem adnak lehetőséget arra, hogy elmondjam mit gondolok. Még csak egy rohadt esélyt sem. És majdnem minden ifjúságnak szóló újságban találsz egy cikket arról, hogy a szülőknek bármit elmondhatsz, a legjobb az őszinteség. De ha meg sem hallgatnak? Akkor mit ér ez a jó tanács? Mit csináljak, akkor mit? Álljak fel a székre és ordítozzak, hogy észrevegyenek? Köpjem a szemükbe hogy aljas, gonosz dolog megfosztani attól, amitől jól érzem magam? Amitől boldog vagyok. Mert tegnap, egész nap, boldog voltam. De soha, semmi nem lehet tökéletes. Mindig, mindent el kell rontaniuk. Mert ilyen ez a kicseszett világ, ilyenek a szülők. Inkább elkezdek alkoholizálni, drogozni, cigizni, tiltsanak le arról, őrjöngjenek amiatt, de ha nem csinálok semmit, csak egyszerűen boldog vagyok, örüljenek inkább velem... Annyira jól esne... Ehelyett meg itt bőgök az miatt, hogy igazságtalan az élet. Nyomorultul érzem magam azért, mert nem értenek meg. És nekem van bűntudatom, és meg akarom mondani nekik, azt is, hogy szeretem, azt is, hogy már, azt is, hogy majd. De nem hallgatnak meg... Ilyen, mikor igazán fáj?