Úgy látszik

Miből gondolja, miért merészeli azt hinni, hogy ez volt a csúcs? Igaz ugyan, hogy fogalmam sincs, mi történt magával, de élettudásom azt súgja, nincs olyan, aminél rohadtabb nem jöhet. Mindezt csupán azért hozom szóba, nehogy az higgye: ímhol a határvonal, ettől kezdve csak madárfütty és trallala lesz a világ. Mit tudom én, hogy elvált vagy elvetélt, meddőségi igazolást kapott vagy lekésett egy utóbb kisikló vonatot, nem is érdekel. Az már nem számít, ami volt. Attól féljen inkább, ami ezután jöhet. És jönni is fog. Mert ami elcseszhető, azt el is cseszetik, mindig. Erről szól a tündéri életünk.

Ééééén? Blogot? Úgy látszik, igen. Én? Megint érzésekről? Úgy látszik, igen. És megint késő van. Úgy látszik, csak ilyenkor jön rám...

Három nap, három baszott hosszú, kínzó nap, és már most azt érzem, hogy csessze meg a jóisten a nyüves táborokat, és hozza vissza ide mellém. :( Nagyon rossz. Mindig beszélünk, de most már három napja semmi, és kell... Úgy látszik, tényleg nagyon szeretem.

Úgy látszik, az ember mindenből többet akar. Barátokból, időből, napokból... Ölelésből, csókokból, társakból. Lelki társakból. Ha már egy van, kell egy második is, ha már kettő van, jöhet egy harmadik. Mindig, mindenkivel van egy közös, ami csak két személy között jó, lehet az vásárlás, gúnyolódás, vagy csak egyszerű szeretetkinyilvánítás. De rossz, mikor az ember a kettő között őrlődik. Mikor minden szép lenne, jó, hiszen két ember is van, akit egyformán, de mégis különbözőképpen szeretsz, bejön az a várva várt gubanc. A svédcsavar. Mert az mindenhova kell. Hát baszics.^^ Néha elegem van a sors tréfáiból. Miért nem maradhat minden úgy, ahogy volt? Egyszerűen és igazan? Miért kell ezt elrontani felesleges mellékérzelmekkel? Amik tényleg feleslegesnek tűnnek, de mégis világmegváltó szerepük van, és az embert hihetetlen mód össze tudják zavarni. Úgy látszik, semmi nem lehet egyszerű.

Holnap Gabi. :) És elpanaszolom ezt a francos problémámat. Várom már. :) Mert ő is egy lelki társ. Barát, egy a sok közül, és mégis az egyetlen. :)

Ma, holnap, mindörökké

Senki sem bánt, nem fenyeget. Mégis úgy érzed, összeroppansz, nem bírod tovább, sebek fakadnak fel benned, vérzel belül. Hangok, képek - s a hozzájuk csatlakozó emlékezet osztja a sebeket; lemészárolt tetszhalott és kivérzett vágyaid felhorgadnak, összecsapnak tudásoddal, nem bánják, állod-e; s te nem állod. Leülsz. Pihenned kell. Töröd a fejed. Kimenekülnél. A visszaút ismerős... túl könnyű lenne visszamenni. És ha előre mennél? Mit találhatsz?... Talán csak álmodod. Rémálom kategóriás őrület. Még mindig felébredhetsz. Láthatod, van esély.

Talán felébredek. Úgy érzem, álmodom mindazt a fájdalmat, ami belülről szakít szét. Mint valami modern hóhér, felőröl. De tudom, hogy ez messze nem álom. Érzem, hallom mindazt, ami körülöttem történik, a gépek csipogását, az emberek fojtott hangú beszélgetését, az esetlen, óvó érintéseket… Tudom, hogy ez csak egy átmeneti állapot. De azt is, hogy ez rosszabb, mint a halál, vagy az élet.

Különös képek kísértenek. Emlékek, arcok, még az érzelmek is természetfelettien erőteljesek. Mintha mindent most élnék át… újra. Látom magam copfos kislányként, óvodásként táncolva a bohóc körül, szavakat rakosgatva elsősként, és az év végi hajrában gimnazistaként. Látom a szüleimet, a nevetések fülemben csengenek, ahogy az első szóváltások a mostanra már elválaszthatatlan részemmé vált barátokkal, és az első csók Vele. Ezekért érdemes lenne maradnom… De a fájdalom? Ki tünteti el? Ki segít? Ki akadályozza meg, hogy kettétépjen? Hogy mint valami ócska bábút, gyűrjön, csavarjon belülről, eltüntetve a színt a világból? Elmegyek… és ott nem lesz ehhez hasonló érzés. Csak az a földöntúli, mámorító boldogság… Ma, holnap, mindörökké.

De a kép, ahogy látom, mellettem fekszel, a többinél is jobban üldöz. Te vagy az egyetlen, aki képes lennél visszarángatni ebből a meseszerű, de fájdalmas állapotból a valóságba, ahol vársz… Néha érzem a kezedet. Óvatosan, finoman szorítod az enyémet, köröket rajzolsz a tenyerembe. Tudom, hogy te vagy az. Csak a te érintésed éget ennyire... Ilyenkor szólni akarok. Lehet karcos, elhaló a hangom, de meg akarlak szólítani, elmondani, hogy minden rendben, engedj el… Szeretnék a szemedbe nézni, könnyekkel küszködve elmondani, mennyit jelentesz nekem. Szeretném megfogalmazni azt a lehetetlen búcsúzást. De nem engeded. Te és az a kibírhatatlan fájdalom. Nem engedtek elmenni, kérlelhetetlenül köttök az élethez. Már annyira győzködtök, hogy magam is elbizonytalanodom abban, tényleg menni akarok e… Itt hagyni mindent, és mindenkit felelőtlen dolog lenne. Senkit nem ítélhetek nagyobb fájdalomra, mint ami engem jár át… Ma, holnap, mindörökké.

Mégis, ha nem sikerül visszatalálnom hozzátok, kérlek, engedj el. Ne búslakodj, egyszer még találkozunk. Várni foglak, együtt leszünk abban a végtelen örökkévalóságban, ami nem olyan korlátolt, mint az Élet. Az Élet csak egy árnyék, annak az árnyéka, ami utána következik… Megtalállak, bárhol légy is. Téged, és a többieket is. A tökéletes fehérségben, a fájdalommentes, gyönyörű fellegekben várom a napot, amikor készen állsz arra, hogy kövess, hogy újra magadhoz láncolj. De engedj el. És én ígérem, találkozunk.

Együtt leszünk. Ma, holnap, mindörökké.