Nemnemnemnem...

Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?

Az élet igazságtalan. Az élet fáj. Az élet csessze meg... Akarom. Hiányzik. Gyere ide..
Én nem bírok ki még x napot nélküle, amíg azt nem mondja, hogy jó, most már mehetek. Nem érdekel semmilyen vírus, semmilyen betegség. Őt akarom, és ha ezzel együtt jár, akkor állok elébe. Olyan régen sírtam.. Hiányzol..



Csak ez dob fel, már amennyire. Gabi, Kíra, kelletek. :S

Mert ribancrossz.

A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük. Nem fertőzi meg semmilyen testi kapcsolat, vagy érdek. Nem akarunk egymástól semmit - egyszerűen csak jó együtt lenni. A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Hogy ismerem őt! Ez persze sejtelem, nem biztos, hogy így van. Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek: hazamegyek.

Csak ennyi: jajj. Hogy megint jó volt. :) És hogy mindig jó. A sok nevetés, a fagyi és büdöscsipsz, a Duna, a féltő szülők, focipálya, fotó... Mert Gabival lenni mindig jó. :) Ajtókon keresztülmenni, mezítláb, vizet koldulni, meg a locsoló... "Anyád!" :D Ugyanis a locsolók maguktól nem járkálnak így biztos nem ér el minket avízsugár, nemnem. Hát, tévedtünk. :D És hideg volt. De én mégis álltam alatta. Ugrálás, forgás, cigánykerék, művészi balettos képek, szoknya, és ribancrossz, hogy ne beszéljünk csúnyán. :D Meg "Bátán tanultam". És úgy ennyi. Pszpszkicsikecuppcuppáhh. :)

Egész jó lett az összes, lényegében, de csak ennyit rakok fel, nem viszem túlzásba. :D Úgyis sok volt már a kép az elmúlt napokban.

Pszpszkicsikecuppcuppáhh. :D

... Kéményseprő járdán

Macskák napoznak
Az ablakokban párnák
Fénytől dagadnak
Könnyebb így az álom
A rosszkedv elvonul
Ha vasárnap a föld
Virágba borul ...

Ha már írni nem tudok semmit. xD Ezígyjó.
FúGabibaszics, egész nap ezt csinálom.^^ Pszpszkicsikecuppcuppáhh. :$

Hm... Hm.

Rohadt ez a világ. Az értelmiség nem engedi meg magának, hogy jókedve legyen. A másik réteg nem engedi meg magának, hogy rosszkedve legyen. És egyik sem engedheti meg magának, hogy egy percre is kijózanodjék.

Hát igen, hm, hm... Megint elseje van, szokás szerint újból blog, és későn. Tényleg kiismerhető vagyok, a megszokott dolgokat már nem eresztem magamtól. A szokásaim, a reakcióim berögzültek, kezdem úgy érezni, senkinek nem tudok magamból újat mutatni.
És megint, sok mindenen elgondolkodtam szokványos magányomban. Ebben sincs semmi különös... Ahogy bennem sem.

Miért ragaszkodunk olyan keményen a szokott dolgokhoz? Miért megyünk mindig a saját fejünk után? Miért csináljuk mindig azt, ami ellentétes azzal, amit szeretnénk? Miért nem tudunk egyszerűen önmagunk lenni? Mert én szeretem a változatosságot, és ez mégsem látszik meg. Szeretem a barátaimat, foggal-körömmel kapaszkodom beléjük, mégis sokan elmennek. És én hagyom őket, mert ezt kell tennem. A büszkeség... Fene enné meg. De így mégis apróbb változásokat okoznak az életemben az eltűnésekkel. Azzal, hogy már nem kellek. Ezt én elfogadom... De akkor miért van az, hogy nem vagyok képes önszántamból változtatni bármin is?

Végül is mondjuk, arról szó sincs, hogy a helyzetekben nem magamat adom, mert olyan nincs. Aki nem önmagát adja, nem saját valóját szeretteti meg másokkal, vagy néha taszítja el, az nem egész. Képtelen az lenni, mert nem azért szeretik, aki. De ha a különböző szituációkban rögtönzéssel a magunk javára fordítjuk a dolgot, úgy, hogy közben muszáj bevetni valamilyen kis cselt, ami nem vall ránk, nem önmagunk fedezhető fel benne, az nem ugyanaz? Egy embernek sok álarca van, jelmezek, amik csak egy picit sejtetnek a valódi mivoltból, nem adják át az egészet, amik. De mindig kényszerből emelünk maszkot magunk elé, vagy inkább a legtöbb esetben, mert manipulatív dög állatok néha csak saját maguk szórakoztatására, kedvtelésből csapják be így a másikat. Az ilyen kétszínű emberek miért tettetik magukat másnak? Miért nem képesek felvállalni a lelküket? Az átlagember erre rögtön rávágja, menőzésből, önzésből, gonoszságból. Vagy lázadó természetük van, vagy szeretnek játszani az emberekkel. Mintha ezekkel a dolgokkal simán meg lehetne magyarázni ezt a néha rohadtul zavaró és fájó problémát. Pedig nem. És én nem hiszek abban, hogy ezek állnak a háttérben. Egyszerű félelem, gyávaság az oka. Az, hogyha nem azt tennék abban a pillanatban amit, kész katasztrófa lenne, de komolyan, mert úgy már ki fogadja el őket? Ha kimutatják a gyengeségeiket, mennyit érnek a világ szemében? Pszichológusnak kéne mennem, lehet, de én úgy gondolom, hogy az ilyen elnyomott jellemek hatalmas segítségre szorulnak, mert tévedésben élnek. Ha kiderül a csalás, ha véletlenül is elszólják magukat, azért nem fogják őket elfogadni, amiért másnak mutatkoztak. Azért nem fognak érni semmit a világban, mert nem egészek. Miért találkozok nap mint nap ilyenekkel az utcán?
Kezdek álmos lenni, ez már lehet, hogy feltűnt. Csak akkor írok ilyen összefügéstelenül, semmiségekről, hülyén állva hozzá a dolgokhoz. Megyek aludni, olvasni, vagy egyszerűen csak írni, mert most rám jött az ihlet egy újabb novellához. Talán majd holnap felteszem, ha kész... Vagy azután. Vagy azután. De az is megeshet, hogy e zis eltűnik majd félkészen a többi százezer között, vagy kitörlöm, mert nem tetszik... Csak írjak.

Boldog születésnapot, Tibi drága. :) És tudom, tartozom egy reaggal...