Nagyon boldogot és békéset mindenkinek! :)
2009. december 24., csütörtök
2009. december 10., csütörtök
Megint
Ne követelőzz velem! Ne állíts elém teljesíthetetlen feltételeket! Ne hidd magadról, hogy te vagy a Magasságos, mert azzá csak a szerelmem tett. Nélküle éppen olyan szürke flótás vagy, mint bárki más. Nem érdekel, hogy féltesz, és féltésből ne taposs rám!
Most aktuális. Igaz, hogy a napokban találtam meg, de nem kellett hozzá sok idő, hogy újra érvénybe lépjen. Kalitka. Megint. És megint elkezdődik majd az, ami elől majdnem egy éve menekültem... De nem bánom. Érted nem. Majd eljátszok valahogy. Végül is a szerepjáték volt valamikor az életem... Lehet újra szerves részem lesz, nem fogok belehalni. Csak kalitka.
Most aktuális. Igaz, hogy a napokban találtam meg, de nem kellett hozzá sok idő, hogy újra érvénybe lépjen. Kalitka. Megint. És megint elkezdődik majd az, ami elől majdnem egy éve menekültem... De nem bánom. Érted nem. Majd eljátszok valahogy. Végül is a szerepjáték volt valamikor az életem... Lehet újra szerves részem lesz, nem fogok belehalni. Csak kalitka.
2009. október 16., péntek
Patthelyzet
A küzdelem során mindig azt keressük, hogyan védjük gyenge oldalunkat, miközben az ellenség oda csap le, ahol védtelenek vagyunk - oda, amiben a legjobban bízunk.
Mi lesz még? Mit fog kitalálni? Skizofrénia? Tudatvesztés? Megint keverni fogja a szart? Ahhoz ért a legjobban. Meg ahhoz, hogyan rondítson bele abba, ami eddig gyönyörűen működött. Szükségem van rájuk. Szeretem őket. De így... én nem fogok mosolyogni. Nem fogok jópofizni. Nem vagyok hajlandó letagadni önmagam és a véleményem, félretenni az őszinteségemet csak merő sajnálatból. Sajnálja meg a halál, én aztán nem. Maga kereste a bajt, ő fordított saját maga ellen szinte mindenkit. Mindig kettőn áll a vásár, ne próbálja már bemesélni azt hogy ő itt a szenvedő alany. Az, akit kirekesztettek, aki mindenkivel összeveszett, akivel állandóan bunkó az exe, és emiatt nem tud meglenni az iskolában. És hogy jól érezte magát. Faszt érezte jól. Egyszerűen csak tudja mikor mit kell mondani. Tökéletes érzéke van ahhoz, hogy megtalálja a kibúvókat, össze tudja keverni az elhangzottakat és a saját javára fordítani. Kibaszott nagy tehetsége van a színjátszáshoz, a mártírkodáshoz, a képmutatáshoz. Nem fogom körbenyalni háromszor csak azért, hogy jól érezze magát ebben a baszott osztályban.
De el fogom viselni... Nem azért, mert annyira sajnálom. Miattatok. Miattad, Kíra. Azért, mert úgy gondolod, megérdemli, hogy törődj vele. Végülis nem engem kurvázott, és hordott el minden útszéli ribancnak fél éven keresztül. Sőt, egy éven keresztül. Nem én vagyok az, akit most csúnyán kihasznál. Nem én vagyok az, aki úgy gondolja azzal lenne szemét, ha elküldené a picsába. Pedig hidd el, akkor lennél hű. Ez így senkinek sem jó. Neked talán, de én személy szerint rohadt szarul érzem magam. Félek. Félek attól, hogy mindez a barátságunkat fogja tönkretenni. Félek attól, hogy pofára esel, hogy akkorát csalódsz, hogy nem tudsz felállni, és megint ragaszthatod össze magad. Félek, hogy befurakodik közénk, hogy elhatárol minket egymástól, hogy kitúr. Igen, talán önzőség. De nem akarlak elveszíteni. Se téged, se a Gabit. Ezért elviselem. Majd valahogy megleszek. Majd megpróbálok csak néha, és kultúráltan füstölögni. Csukott füllel járni.. És csukott szemmel.
Igen, kiakadtam.
Mi lesz még? Mit fog kitalálni? Skizofrénia? Tudatvesztés? Megint keverni fogja a szart? Ahhoz ért a legjobban. Meg ahhoz, hogyan rondítson bele abba, ami eddig gyönyörűen működött. Szükségem van rájuk. Szeretem őket. De így... én nem fogok mosolyogni. Nem fogok jópofizni. Nem vagyok hajlandó letagadni önmagam és a véleményem, félretenni az őszinteségemet csak merő sajnálatból. Sajnálja meg a halál, én aztán nem. Maga kereste a bajt, ő fordított saját maga ellen szinte mindenkit. Mindig kettőn áll a vásár, ne próbálja már bemesélni azt hogy ő itt a szenvedő alany. Az, akit kirekesztettek, aki mindenkivel összeveszett, akivel állandóan bunkó az exe, és emiatt nem tud meglenni az iskolában. És hogy jól érezte magát. Faszt érezte jól. Egyszerűen csak tudja mikor mit kell mondani. Tökéletes érzéke van ahhoz, hogy megtalálja a kibúvókat, össze tudja keverni az elhangzottakat és a saját javára fordítani. Kibaszott nagy tehetsége van a színjátszáshoz, a mártírkodáshoz, a képmutatáshoz. Nem fogom körbenyalni háromszor csak azért, hogy jól érezze magát ebben a baszott osztályban.
De el fogom viselni... Nem azért, mert annyira sajnálom. Miattatok. Miattad, Kíra. Azért, mert úgy gondolod, megérdemli, hogy törődj vele. Végülis nem engem kurvázott, és hordott el minden útszéli ribancnak fél éven keresztül. Sőt, egy éven keresztül. Nem én vagyok az, akit most csúnyán kihasznál. Nem én vagyok az, aki úgy gondolja azzal lenne szemét, ha elküldené a picsába. Pedig hidd el, akkor lennél hű. Ez így senkinek sem jó. Neked talán, de én személy szerint rohadt szarul érzem magam. Félek. Félek attól, hogy mindez a barátságunkat fogja tönkretenni. Félek attól, hogy pofára esel, hogy akkorát csalódsz, hogy nem tudsz felállni, és megint ragaszthatod össze magad. Félek, hogy befurakodik közénk, hogy elhatárol minket egymástól, hogy kitúr. Igen, talán önzőség. De nem akarlak elveszíteni. Se téged, se a Gabit. Ezért elviselem. Majd valahogy megleszek. Majd megpróbálok csak néha, és kultúráltan füstölögni. Csukott füllel járni.. És csukott szemmel.
Igen, kiakadtam.
2009. október 9., péntek
...
Onnan fogod tudni, hogy jól vagy, ha nem találsz senkit, akinek a helyébe lennél,
És bármibe kerül, vagy akármi fáj, tudod, hogy élni lehet is, nem csak muszáj.
Nem, inkább nem írok semmit. Pesszimista lettem, borúlátó és teljesen kifordultam. Tudom, hogy ide mindig a rosszat írom meg, mert a jó az... megmarad. De ezt mégsem. Mert nem akarok senkit sem megbántani, senkiben sem bűntudatot kelteni, főleg nem bennük. Nem. Csendben maradok. Szivárvány.
Én vagyok a hülye?
És bármibe kerül, vagy akármi fáj, tudod, hogy élni lehet is, nem csak muszáj.
Nem, inkább nem írok semmit. Pesszimista lettem, borúlátó és teljesen kifordultam. Tudom, hogy ide mindig a rosszat írom meg, mert a jó az... megmarad. De ezt mégsem. Mert nem akarok senkit sem megbántani, senkiben sem bűntudatot kelteni, főleg nem bennük. Nem. Csendben maradok. Szivárvány.
Én vagyok a hülye?
2009. október 4., vasárnap
Passz...
A fájdalom sokféleképpen jelentkezik. Egy kis szúrás, vagy égető érzés, a váratlan fájdalom, a mindennapok szokványos fájdalmai. És ott van az a fájdalom, amit nem nyelünk le, az a hatalmas nagy fájdalom, ami minden más érzést elnyom, feledteti a világ többi dolgát. A végén csak arra gondolunk, mennyire fáj, ami történt. Hogy hogy kezeljük a fájdalmat, az rajtunk áll: érzéstelenítünk, elhessegetjük, felvállaljuk, letagadjuk, de néhányunknak az a leghatásosabb gyógymód, ha valahogy átvergődünk rajta.
Mindig a legváratlanabb pillanatban ér a pofon. És az a legszörnyűbb, mikor nem csak az élet adja. Mikor minden szinte már tökéletességig csodálatos, hót biztos, hogy leomlik a gyönyörűen magad köré festett illúzió egyetlen ütéstől, ami több, mint övön aluli. Annyira tudják, hogy hogyan kell elrontani a dolgok szépségét. Annyira tudják, mikor kell beleköpni abba, amibe rohadtul nem kéne. Annyira tudják, hogy mi fáj a legjobban. És annyira igazságtalan.
Egyszerűen pocsék így itt ülni, és belegondolni a jövőbe. Abba a sok hétvégébe. Abba a kibaszott mód kevés együtt tölthető időbe... Tudom, élj a mának. De ilyen kilátásokkal a bugyi néz optimistán még a mára is. Ég a szemem, kapar a torkom, nevetni sincs erőm... És nem dramatizálok, tényleg ilyen szar. Ribancrossz. Nem azért, mert eltiltanak tőle, nem. Hanem azért, mert összemocskolták a tegnapi napot. Azért, mert nem hallgatnak meg. Mert fáj, hogy beszélek, mesélnék, de mintha meg sem hallanák, inkább elfordulnak és kérdeznek valamit a nővéremtől. Mert nem adnak lehetőséget arra, hogy elmondjam mit gondolok. Még csak egy rohadt esélyt sem. És majdnem minden ifjúságnak szóló újságban találsz egy cikket arról, hogy a szülőknek bármit elmondhatsz, a legjobb az őszinteség. De ha meg sem hallgatnak? Akkor mit ér ez a jó tanács? Mit csináljak, akkor mit? Álljak fel a székre és ordítozzak, hogy észrevegyenek? Köpjem a szemükbe hogy aljas, gonosz dolog megfosztani attól, amitől jól érzem magam? Amitől boldog vagyok. Mert tegnap, egész nap, boldog voltam. De soha, semmi nem lehet tökéletes. Mindig, mindent el kell rontaniuk. Mert ilyen ez a kicseszett világ, ilyenek a szülők. Inkább elkezdek alkoholizálni, drogozni, cigizni, tiltsanak le arról, őrjöngjenek amiatt, de ha nem csinálok semmit, csak egyszerűen boldog vagyok, örüljenek inkább velem... Annyira jól esne... Ehelyett meg itt bőgök az miatt, hogy igazságtalan az élet. Nyomorultul érzem magam azért, mert nem értenek meg. És nekem van bűntudatom, és meg akarom mondani nekik, azt is, hogy szeretem, azt is, hogy már, azt is, hogy majd. De nem hallgatnak meg... Ilyen, mikor igazán fáj?
Mindig a legváratlanabb pillanatban ér a pofon. És az a legszörnyűbb, mikor nem csak az élet adja. Mikor minden szinte már tökéletességig csodálatos, hót biztos, hogy leomlik a gyönyörűen magad köré festett illúzió egyetlen ütéstől, ami több, mint övön aluli. Annyira tudják, hogy hogyan kell elrontani a dolgok szépségét. Annyira tudják, mikor kell beleköpni abba, amibe rohadtul nem kéne. Annyira tudják, hogy mi fáj a legjobban. És annyira igazságtalan.
Egyszerűen pocsék így itt ülni, és belegondolni a jövőbe. Abba a sok hétvégébe. Abba a kibaszott mód kevés együtt tölthető időbe... Tudom, élj a mának. De ilyen kilátásokkal a bugyi néz optimistán még a mára is. Ég a szemem, kapar a torkom, nevetni sincs erőm... És nem dramatizálok, tényleg ilyen szar. Ribancrossz. Nem azért, mert eltiltanak tőle, nem. Hanem azért, mert összemocskolták a tegnapi napot. Azért, mert nem hallgatnak meg. Mert fáj, hogy beszélek, mesélnék, de mintha meg sem hallanák, inkább elfordulnak és kérdeznek valamit a nővéremtől. Mert nem adnak lehetőséget arra, hogy elmondjam mit gondolok. Még csak egy rohadt esélyt sem. És majdnem minden ifjúságnak szóló újságban találsz egy cikket arról, hogy a szülőknek bármit elmondhatsz, a legjobb az őszinteség. De ha meg sem hallgatnak? Akkor mit ér ez a jó tanács? Mit csináljak, akkor mit? Álljak fel a székre és ordítozzak, hogy észrevegyenek? Köpjem a szemükbe hogy aljas, gonosz dolog megfosztani attól, amitől jól érzem magam? Amitől boldog vagyok. Mert tegnap, egész nap, boldog voltam. De soha, semmi nem lehet tökéletes. Mindig, mindent el kell rontaniuk. Mert ilyen ez a kicseszett világ, ilyenek a szülők. Inkább elkezdek alkoholizálni, drogozni, cigizni, tiltsanak le arról, őrjöngjenek amiatt, de ha nem csinálok semmit, csak egyszerűen boldog vagyok, örüljenek inkább velem... Annyira jól esne... Ehelyett meg itt bőgök az miatt, hogy igazságtalan az élet. Nyomorultul érzem magam azért, mert nem értenek meg. És nekem van bűntudatom, és meg akarom mondani nekik, azt is, hogy szeretem, azt is, hogy már, azt is, hogy majd. De nem hallgatnak meg... Ilyen, mikor igazán fáj?
2009. szeptember 30., szerda
exo-exo
... a törvénynek soha nem volt esélye a tilalom ellen. A szabadság emberi természet. És nem számít mennyi ideig próbál jónak maradni valaki, nem lehet elnyomni a rosszat egy lányban.Nem tudok normálisat írni, csak gondoltam megemlékezem. Mert elmúlt a szeptember. 15 napja vagyok 16 éves. 6 napja jöttünk meg Németországból. Ebben a hónapban kezdődött el az iskola, ami tönkreteszi már most az idegeimet, és ebben a hónapban határoztam el egy csomó mindent, amiket most fontosnak tartok. Megérdemli, hogy szót ejtsek róla 30-án.
És... tudom, hogy majd fogod olvasni. Épp ezért írom most ezt ide. Írtam pár... csúnya dolgot, azt hiszem, 15 nappal ezelőtt. Nem mondom, hogy nem voltak igazak, mert tényleg így éreztem, de már megmondtam, nem számít. Én itt leszek, mindig, tényleg, ha elhanyagolsz, ha nem. Egy különleges, egoista, de szeretni való embernek, akire nem tudok haragudni. Kevesen vannak ám az ilyenek, a legtöbbre képes vagyok, hónapokig is akár morcos lenni. Néha lenne rá okom, de így tényleg nem vagyok képes rá, ha ilyen szépen fogalmazol a blogodon is... Hülyegyerek. :D De sok minden így sem változott. :) De... mindegy.
Majdnem tökéletes vagyok. :$ Annyira imádlak... :$ Gyere ide aluszni, és jobb lesz a mai napom. Meg a holnap reggelem. Meg az egész hetem. Cherryt akarok, téged, és egy jó kényelmes ágyat, puha párnával és meleg takaróval, hogy kialudhassam magam.. Hülye két év.^^
2009. szeptember 28., hétfő
Ez most akkor... szivárvány?
Szeretnék fellógatni a házamban egy térképet a világról, és mindenhova rajzszögeket tenni, ahova elutaztam. De először el kell utaznom a térkép két felső sarkába, hogy ne essen le.
Nos, már sokaknak megígértem egy élménybeszámolót, képekkel tűzdelve. Hát... képek nálam szabadon megtekinthetőek, egész megtömött mappám van a gépen, és Dorka, jó lenne, ha végre már szólnál a nyomtatásos akció miatt... :D Élménybeszámoló... Nem hiszem, hogy képes lennék írni egyet.
Sokan használják azt a jellemzést, mikor megkérdezik, milyen volt Németország: szép volt, jó volt, elég volt. Én is így érzem, most már. Akkor, mármint pénteken, tényleg úgy éreztem, maradnék még pár napot. Vagy egy hónapot. Most is visszamennék, szó nélkül, de mégis, valahogy leülepedett, és jó megint itthon. Hiányzott mindenki, az itthoni környezet, a barátok, anyuék... De most nem volt akkora honvágyam, mint tavaly. Ennyit segít, ha a szerelem a közeledben van? :$
Vannak pozitív, és negatív élményeim dögivel, másztam sok tornyot, ezer lépcsőfokot biztosan, meredeket, csigát, vasat, lukasat, csúszósat... Ettem szar német Mekiben, láttam szép házakat, kastélyokat, éreztem magam Consulnénak, és tanult tolmácsnak. Nevettem, "Frizbi"ztem, vidámkodtam. Sírtam, féltem, ragaszkodtam. Fotóztam. Elfáradtam. Tripsdrill. Ulm. Ludwigsburg. Ansbach a gyerekterroristával. Rothenburg. Stuttgart. Audiiiik. :D
Mint ahogy az idézetben van: "Elmúlt, mint száz más pillanat, S tudjuk mégis, hogy múlhatatlan, mert szívek őrzik, nem szavak." :)
Nos, már sokaknak megígértem egy élménybeszámolót, képekkel tűzdelve. Hát... képek nálam szabadon megtekinthetőek, egész megtömött mappám van a gépen, és Dorka, jó lenne, ha végre már szólnál a nyomtatásos akció miatt... :D Élménybeszámoló... Nem hiszem, hogy képes lennék írni egyet.
Sokan használják azt a jellemzést, mikor megkérdezik, milyen volt Németország: szép volt, jó volt, elég volt. Én is így érzem, most már. Akkor, mármint pénteken, tényleg úgy éreztem, maradnék még pár napot. Vagy egy hónapot. Most is visszamennék, szó nélkül, de mégis, valahogy leülepedett, és jó megint itthon. Hiányzott mindenki, az itthoni környezet, a barátok, anyuék... De most nem volt akkora honvágyam, mint tavaly. Ennyit segít, ha a szerelem a közeledben van? :$
Vannak pozitív, és negatív élményeim dögivel, másztam sok tornyot, ezer lépcsőfokot biztosan, meredeket, csigát, vasat, lukasat, csúszósat... Ettem szar német Mekiben, láttam szép házakat, kastélyokat, éreztem magam Consulnénak, és tanult tolmácsnak. Nevettem, "Frizbi"ztem, vidámkodtam. Sírtam, féltem, ragaszkodtam. Fotóztam. Elfáradtam. Tripsdrill. Ulm. Ludwigsburg. Ansbach a gyerekterroristával. Rothenburg. Stuttgart. Audiiiik. :D
Mint ahogy az idézetben van: "Elmúlt, mint száz más pillanat, S tudjuk mégis, hogy múlhatatlan, mert szívek őrzik, nem szavak." :)
2009. szeptember 15., kedd
Csak... ?
Albert Camus egyszer azt írta: "Áldottak azok a szívek, amelyek képesek meghajolni. Azok sosem törnek meg." De elképzelem, hogy ha nincs összetörve, akkor nincs minek gyógyulnia. És ha nincs gyógyulás, akkor nem tanultunk belőle semmit. És ha nem tanultunk belőle semmit, akkor nincs küzdelem. Pedig a küzdelem az élet része. Ezért kell minden szívnek összetörnie?
Nem mintha... vagyis, nem úgy érzem, hogy összetört volna a legfontosabb szervem, természetesen jelképesen, de most ez az idézet passzol legjobban a hangulatomhoz. Nézelődtem "csalódás" címszó alatt is, de egyik sem pontos. Ez sem nagyon... de közelebb áll.
Sosem tudhatod, a másiknak mennyire vagy fontos. Főleg, ha még sohasem láttad. Ám szörnyű, mikor szembesülsz vele, hogy egyre inkább fényed veszted, és leértékelnek... Eddig te voltál ő, most pedig már csak te vagy egy. Egy valaki. Valaki, akit ismerek, akivel jóban vagyok, aki meghallgat... És ennyi. De hogy lehet ilyen hamar? Elfelejtett. És ez fáj. Persze rengetegen gondoltak rám, aminek nagyon, de nagyon örülök és jól esik, de az, hogy pont ő felejtett el, valami eszméletlenül pocsék érzés és beárnyékolja a többi fölötti örömömet. Talán csak nem figyelte. Vagy más, fontosabb dolga van, mint hogy mikor felel irodalomból. Az elfelejtette túl... túl negatív. És talán bántó is. Magamnak. Nem neki. Engem bánt ez a kifejezés, mint igazság. De elfogadom... Az emberek változnak, velük együtt változnak az érzések is. Nem lehetek mindig a képzeletbeli legfontosabb. Lehet mindig is csak én hittem abban, hogy tényleg annyira szeret, mint ahogy azt mondja. Csak egy barát... van több. De fáj a napokban tapasztalt változás. Ritkaszar.
(Vagy mégsem... Érdekes, hogy csak meg kellett írnom ezt a bejegyzést. De a többi... sajnos az még mindig áll. De eszébe jutott. Kis mosoly. :)
Aztán, holnap Németország, Danival. Jó kis csapat megy ki, jobb mint tavaly, úgyhogy remélem szebb emlékekkel is jövök haza. Nem mondanám, hogy várom, de legalább annyi jó van benne, hogy 9 napig semmi iskola, csak tömény német. Csak az én drága kicsi kincseimet sajnálom itthon hagyni, bár tudom, hogy meglesznek nélkülem, elég szépen. :D Majd a fiúk vigyáznak rájuk. De hiányozni fognak onnan kintről.
Köszönöm szépen a tortát Gabi. :) Imádlak baba.
Nem mintha... vagyis, nem úgy érzem, hogy összetört volna a legfontosabb szervem, természetesen jelképesen, de most ez az idézet passzol legjobban a hangulatomhoz. Nézelődtem "csalódás" címszó alatt is, de egyik sem pontos. Ez sem nagyon... de közelebb áll.
Sosem tudhatod, a másiknak mennyire vagy fontos. Főleg, ha még sohasem láttad. Ám szörnyű, mikor szembesülsz vele, hogy egyre inkább fényed veszted, és leértékelnek... Eddig te voltál ő, most pedig már csak te vagy egy. Egy valaki. Valaki, akit ismerek, akivel jóban vagyok, aki meghallgat... És ennyi. De hogy lehet ilyen hamar? Elfelejtett. És ez fáj. Persze rengetegen gondoltak rám, aminek nagyon, de nagyon örülök és jól esik, de az, hogy pont ő felejtett el, valami eszméletlenül pocsék érzés és beárnyékolja a többi fölötti örömömet. Talán csak nem figyelte. Vagy más, fontosabb dolga van, mint hogy mikor felel irodalomból. Az elfelejtette túl... túl negatív. És talán bántó is. Magamnak. Nem neki. Engem bánt ez a kifejezés, mint igazság. De elfogadom... Az emberek változnak, velük együtt változnak az érzések is. Nem lehetek mindig a képzeletbeli legfontosabb. Lehet mindig is csak én hittem abban, hogy tényleg annyira szeret, mint ahogy azt mondja. Csak egy barát... van több. De fáj a napokban tapasztalt változás. Ritkaszar.
(Vagy mégsem... Érdekes, hogy csak meg kellett írnom ezt a bejegyzést. De a többi... sajnos az még mindig áll. De eszébe jutott. Kis mosoly. :)
Aztán, holnap Németország, Danival. Jó kis csapat megy ki, jobb mint tavaly, úgyhogy remélem szebb emlékekkel is jövök haza. Nem mondanám, hogy várom, de legalább annyi jó van benne, hogy 9 napig semmi iskola, csak tömény német. Csak az én drága kicsi kincseimet sajnálom itthon hagyni, bár tudom, hogy meglesznek nélkülem, elég szépen. :D Majd a fiúk vigyáznak rájuk. De hiányozni fognak onnan kintről.
Köszönöm szépen a tortát Gabi. :) Imádlak baba.
2009. szeptember 7., hétfő
Sün!
- Szeretsz?
- Nem tudom.
- Miért nem?
- Nem vagyok benne biztos...
- Kételyek?
- Azok...
- Akkor mit érzel?
- Ez bonyolult... Néha hiányzol és nem bírom, ha nem vagy velem. Szükségem van a jelenlétedre, még ha nem is nézek rád. Néha ellöklek, mert félek. Megijedek tőled, pedig nem bántasz. Néha futnék veled akármeddig, akárhova, csakhogy együtt lehessünk. Néha úgy érzem, nem jó, ha itt vagy, vagy nézel, mert elvársz dolgokat és lehet, hogy nem tudom megtenni. A szívem megszakad, ha mással látlak, de nem szólok egyetlen szót sem, csak elsétálok. Nem tudok soha haragudni rád úgy igazán, pedig lehet olyat tettél, amiért másnak már nem jutna a bocsánatomból. Néha, ha rád gondolok, sírok, néha nevetek, néha ordítok, aztán megint ott a mosoly az arcomon. Lehetne egyszerű, de nem...
- Akkor most szeretsz?
- Azt hiszem...
Mert nekem ez most úúgy, de úúgy tetszik. :D És a mai nap is jó volt, felüdítő. Amellett, hogy holnap duplamatekom lesz, és egy rakat pótolni valóm van rá, még most is vidám vagyok. Szinte boldog. Holnap. Holnapholnapholnap. Látom... :) Jujj.
Különben nem tudom miért írok. Csak megint pötyöghetnékem van, de nincsen semmi érdekes kérdés, vagy éppen érdektelen marhaság amiről hozzám illő bejegzést tudnék írni. Szóval most csak ennyi lesz. Egy elgondolkodtató idézet, ebbe a párbeszédbe úgy gondolom, sokan bele tudjuk képzelni magunkat. :D
MSN. *.*
- Nem tudom.
- Miért nem?
- Nem vagyok benne biztos...
- Kételyek?
- Azok...
- Akkor mit érzel?
- Ez bonyolult... Néha hiányzol és nem bírom, ha nem vagy velem. Szükségem van a jelenlétedre, még ha nem is nézek rád. Néha ellöklek, mert félek. Megijedek tőled, pedig nem bántasz. Néha futnék veled akármeddig, akárhova, csakhogy együtt lehessünk. Néha úgy érzem, nem jó, ha itt vagy, vagy nézel, mert elvársz dolgokat és lehet, hogy nem tudom megtenni. A szívem megszakad, ha mással látlak, de nem szólok egyetlen szót sem, csak elsétálok. Nem tudok soha haragudni rád úgy igazán, pedig lehet olyat tettél, amiért másnak már nem jutna a bocsánatomból. Néha, ha rád gondolok, sírok, néha nevetek, néha ordítok, aztán megint ott a mosoly az arcomon. Lehetne egyszerű, de nem...
- Akkor most szeretsz?
- Azt hiszem...
Mert nekem ez most úúgy, de úúgy tetszik. :D És a mai nap is jó volt, felüdítő. Amellett, hogy holnap duplamatekom lesz, és egy rakat pótolni valóm van rá, még most is vidám vagyok. Szinte boldog. Holnap. Holnapholnapholnap. Látom... :) Jujj.
Különben nem tudom miért írok. Csak megint pötyöghetnékem van, de nincsen semmi érdekes kérdés, vagy éppen érdektelen marhaság amiről hozzám illő bejegzést tudnék írni. Szóval most csak ennyi lesz. Egy elgondolkodtató idézet, ebbe a párbeszédbe úgy gondolom, sokan bele tudjuk képzelni magunkat. :D
MSN. *.*
2009. szeptember 5., szombat
Babaáruház
- Szóval azt állítod, hogy senki sem boldog?
- Van, aki boldognak tűnik. Ők egyszerűen nem gondolnak bele a dolgokba. Mások terveket szőnek: lesz egy férjem, házam, két gyerekem, egy hétvégi házam. És amíg ezzel vannak elfoglalva, olyanok mint a bika, aki a torreádort üldözi: ösztönösen cselekszenek, csak mennek a fejük után, anélkül, hogy látnák hol van a cél. Megszerzik az autójukat, talán még Ferrarijuk is lesz, és azt hiszik ez az élet értelme. Soha nem teszik fel a kérdést maguknak. De a szemükben látom, hogy szomorúak, és még csak nem is tudnak róla.
Most én sem vagyok az. Messze nem. Csak olyankor tudok az lenni, mikor majd kiugrik a szívem a helyéről, csak azért, mert mellettem van. De most, vagyis inkább mostanában sok minden beárnyékolja az apróbb örömöket is.
Először is, iskola. A nagy mumus. Többet nem is akarok írni róla, csak okokat sorolok föl, és ez elengedhetetlen. Csak annyit: bassza meg.
Aztán meg ugye, konfliktusok. Az ember lát, és hall dolgokat, néha akaratlanul is, és kialakít magában egy képet, megformál egy véleményt, amit nem minden esetben szán sértőnek. Az őszinte ember pedig mindezt nem titkolja. Így vagyok vele én is. Elítélhettek, a véleményem attól még nem változik, és hű maradok önmagamhoz. Nem akarom őket egymás ellen uszítani, és tudom nagyon jól, hogy az a marha sosem fog ránk hallgatni, mert szereti - de hogy mit az ezek után eléggé kérdéses -, de attól még nem fogom elrejteni az ellenszenvemet. Meg amúgyis. Hülye picsa, nekem ne pattogj. Előbb nézz magadra, intézd el magadban a kétszínűséged, hisztijeidet, a folyamatos és oktalan drámázásodat, valamint a házisárkány jellemedet, és csak azután állj elém, ha bajod van. Így simán lealázlak, az nem számít, hogy neked nagyobb a hangod. Az erkölcsi és értelmi fölény nálam van, jobb, ha ezzel számolsz. De fogadj meg egy tanácsot, igaz 99%, hogy erre a blogra még sosem tévedtél föl: ha tényleg szereted, adj neki teret, mert így, ha ezt tovább fogod folytatni, és tovább játszod az úripicsát akinek mindig igaza van, és várod, hogy odajöjjön megvigasztalni amikor te vagy a hibás, el fogod veszíteni. És nem miattunk, nem amiatt, hogy "ellened hergeltük", hanem mert a józan paraszti esze ezt fogja diktálni, és sajnos akkor már a szíve is. Mert lehet, hogy most sajnál, szeret, és hogy másfél év... De ő nem kutya. Nem láncolhatod magadhoz. És ha már te csaltad meg kisanyám, ne osszad le azért, mert jóban van vagy velem, vagy a Kírával, vagy a Gabival, és még sorolhatnám. Lányok vagyunk, igen, de nem ellenfelek, mivel téged szeret hisztis liba. Ha hiszed, ha nem. És ezt becsüld meg, mert nagyon nagy kincs.
És megint nélküle. Újból. Kezd nagyon elegem lenni az ilyenekből... Eddig úgy gondoltam, hogy maradjak meg ebben a korban, stagnáljak egy kicsit és ne idősödjek tovább, mert a 16 milyen jó... Vagyis, 15, tudom. De ilyenkor mindig azt kívánom, bárcsak gyorsan eltelne ez a két év. Bárcsak villámgyorsan 18 lehetnék. Vagy egyszerűen anyék jobb belátásra térnének, és kicsit megenyhülnének. Mert vele akarok lenni. A nap minden percében, ezek a 10 percek 45 perces megszakításokkal egyszerű kínzóeszközök. A délutánokat is vele szeretném tölteni. Ahogy az estéket. Együtt fürödni, ágyba bújni, mellette elaludni, és reggel pedig felébredni. Rámosolyogni. És minden órában, minden percben tudatni vele, hogy mennyire szeretem, és hogy soha nem akarom elveszíteni. Nagy szó a soha, tudom, és az örök együttlét is kilátástalan, de nagyon, nagyon sokáig szeretném, ha úgy ismernének fel, hogy én vagyok a Tihanyi barátnője. Mert így van. És senki nem tud tőlem elvenni, álomfiú, mégha többszáz szilánkra töröd is a szívemet. Mindenemet odaadtam neked, kész vagyok az életemet is. :) És hiányzol, eszméletlenül. Gyere már meg Erdélyből... :(
- Van, aki boldognak tűnik. Ők egyszerűen nem gondolnak bele a dolgokba. Mások terveket szőnek: lesz egy férjem, házam, két gyerekem, egy hétvégi házam. És amíg ezzel vannak elfoglalva, olyanok mint a bika, aki a torreádort üldözi: ösztönösen cselekszenek, csak mennek a fejük után, anélkül, hogy látnák hol van a cél. Megszerzik az autójukat, talán még Ferrarijuk is lesz, és azt hiszik ez az élet értelme. Soha nem teszik fel a kérdést maguknak. De a szemükben látom, hogy szomorúak, és még csak nem is tudnak róla.
Most én sem vagyok az. Messze nem. Csak olyankor tudok az lenni, mikor majd kiugrik a szívem a helyéről, csak azért, mert mellettem van. De most, vagyis inkább mostanában sok minden beárnyékolja az apróbb örömöket is.
Először is, iskola. A nagy mumus. Többet nem is akarok írni róla, csak okokat sorolok föl, és ez elengedhetetlen. Csak annyit: bassza meg.
Aztán meg ugye, konfliktusok. Az ember lát, és hall dolgokat, néha akaratlanul is, és kialakít magában egy képet, megformál egy véleményt, amit nem minden esetben szán sértőnek. Az őszinte ember pedig mindezt nem titkolja. Így vagyok vele én is. Elítélhettek, a véleményem attól még nem változik, és hű maradok önmagamhoz. Nem akarom őket egymás ellen uszítani, és tudom nagyon jól, hogy az a marha sosem fog ránk hallgatni, mert szereti - de hogy mit az ezek után eléggé kérdéses -, de attól még nem fogom elrejteni az ellenszenvemet. Meg amúgyis. Hülye picsa, nekem ne pattogj. Előbb nézz magadra, intézd el magadban a kétszínűséged, hisztijeidet, a folyamatos és oktalan drámázásodat, valamint a házisárkány jellemedet, és csak azután állj elém, ha bajod van. Így simán lealázlak, az nem számít, hogy neked nagyobb a hangod. Az erkölcsi és értelmi fölény nálam van, jobb, ha ezzel számolsz. De fogadj meg egy tanácsot, igaz 99%, hogy erre a blogra még sosem tévedtél föl: ha tényleg szereted, adj neki teret, mert így, ha ezt tovább fogod folytatni, és tovább játszod az úripicsát akinek mindig igaza van, és várod, hogy odajöjjön megvigasztalni amikor te vagy a hibás, el fogod veszíteni. És nem miattunk, nem amiatt, hogy "ellened hergeltük", hanem mert a józan paraszti esze ezt fogja diktálni, és sajnos akkor már a szíve is. Mert lehet, hogy most sajnál, szeret, és hogy másfél év... De ő nem kutya. Nem láncolhatod magadhoz. És ha már te csaltad meg kisanyám, ne osszad le azért, mert jóban van vagy velem, vagy a Kírával, vagy a Gabival, és még sorolhatnám. Lányok vagyunk, igen, de nem ellenfelek, mivel téged szeret hisztis liba. Ha hiszed, ha nem. És ezt becsüld meg, mert nagyon nagy kincs.
És megint nélküle. Újból. Kezd nagyon elegem lenni az ilyenekből... Eddig úgy gondoltam, hogy maradjak meg ebben a korban, stagnáljak egy kicsit és ne idősödjek tovább, mert a 16 milyen jó... Vagyis, 15, tudom. De ilyenkor mindig azt kívánom, bárcsak gyorsan eltelne ez a két év. Bárcsak villámgyorsan 18 lehetnék. Vagy egyszerűen anyék jobb belátásra térnének, és kicsit megenyhülnének. Mert vele akarok lenni. A nap minden percében, ezek a 10 percek 45 perces megszakításokkal egyszerű kínzóeszközök. A délutánokat is vele szeretném tölteni. Ahogy az estéket. Együtt fürödni, ágyba bújni, mellette elaludni, és reggel pedig felébredni. Rámosolyogni. És minden órában, minden percben tudatni vele, hogy mennyire szeretem, és hogy soha nem akarom elveszíteni. Nagy szó a soha, tudom, és az örök együttlét is kilátástalan, de nagyon, nagyon sokáig szeretném, ha úgy ismernének fel, hogy én vagyok a Tihanyi barátnője. Mert így van. És senki nem tud tőlem elvenni, álomfiú, mégha többszáz szilánkra töröd is a szívemet. Mindenemet odaadtam neked, kész vagyok az életemet is. :) És hiányzol, eszméletlenül. Gyere már meg Erdélyből... :(
2009. augusztus 23., vasárnap
Nemnemnemnem...
Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?
Az élet igazságtalan. Az élet fáj. Az élet csessze meg... Akarom. Hiányzik. Gyere ide..
Én nem bírok ki még x napot nélküle, amíg azt nem mondja, hogy jó, most már mehetek. Nem érdekel semmilyen vírus, semmilyen betegség. Őt akarom, és ha ezzel együtt jár, akkor állok elébe. Olyan régen sírtam.. Hiányzol..
Csak ez dob fel, már amennyire. Gabi, Kíra, kelletek. :S
Az élet igazságtalan. Az élet fáj. Az élet csessze meg... Akarom. Hiányzik. Gyere ide..
Én nem bírok ki még x napot nélküle, amíg azt nem mondja, hogy jó, most már mehetek. Nem érdekel semmilyen vírus, semmilyen betegség. Őt akarom, és ha ezzel együtt jár, akkor állok elébe. Olyan régen sírtam.. Hiányzol..
Csak ez dob fel, már amennyire. Gabi, Kíra, kelletek. :S
2009. augusztus 4., kedd
Mert ribancrossz.
A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük. Nem fertőzi meg semmilyen testi kapcsolat, vagy érdek. Nem akarunk egymástól semmit - egyszerűen csak jó együtt lenni. A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Hogy ismerem őt! Ez persze sejtelem, nem biztos, hogy így van. Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek: hazamegyek.
Csak ennyi: jajj. Hogy megint jó volt. :) És hogy mindig jó. A sok nevetés, a fagyi és büdöscsipsz, a Duna, a féltő szülők, focipálya, fotó... Mert Gabival lenni mindig jó. :) Ajtókon keresztülmenni, mezítláb, vizet koldulni, meg a locsoló... "Anyád!" :D Ugyanis a locsolók maguktól nem járkálnak így biztos nem ér el minket avízsugár, nemnem. Hát, tévedtünk. :D És hideg volt. De én mégis álltam alatta. Ugrálás, forgás, cigánykerék, művészi balettos képek, szoknya, és ribancrossz, hogy ne beszéljünk csúnyán. :D Meg "Bátán tanultam". És úgy ennyi. Pszpszkicsikecuppcuppáhh. :)
Egész jó lett az összes, lényegében, de csak ennyit rakok fel, nem viszem túlzásba. :D Úgyis sok volt már a kép az elmúlt napokban.
2009. augusztus 3., hétfő
Pszpszkicsikecuppcuppáhh. :D
... Kéményseprő járdán
Macskák napoznak
Az ablakokban párnák
Fénytől dagadnak
Könnyebb így az álom
A rosszkedv elvonul
Ha vasárnap a föld
Virágba borul ...
Az ablakokban párnák
Fénytől dagadnak
Könnyebb így az álom
A rosszkedv elvonul
Ha vasárnap a föld
Virágba borul ...
Ha már írni nem tudok semmit. xD Ezígyjó.
FúGabibaszics, egész nap ezt csinálom.^^ Pszpszkicsikecuppcuppáhh. :$
FúGabibaszics, egész nap ezt csinálom.^^ Pszpszkicsikecuppcuppáhh. :$
2009. augusztus 1., szombat
Hm... Hm.
Rohadt ez a világ. Az értelmiség nem engedi meg magának, hogy jókedve legyen. A másik réteg nem engedi meg magának, hogy rosszkedve legyen. És egyik sem engedheti meg magának, hogy egy percre is kijózanodjék.
Hát igen, hm, hm... Megint elseje van, szokás szerint újból blog, és későn. Tényleg kiismerhető vagyok, a megszokott dolgokat már nem eresztem magamtól. A szokásaim, a reakcióim berögzültek, kezdem úgy érezni, senkinek nem tudok magamból újat mutatni.
És megint, sok mindenen elgondolkodtam szokványos magányomban. Ebben sincs semmi különös... Ahogy bennem sem.
Miért ragaszkodunk olyan keményen a szokott dolgokhoz? Miért megyünk mindig a saját fejünk után? Miért csináljuk mindig azt, ami ellentétes azzal, amit szeretnénk? Miért nem tudunk egyszerűen önmagunk lenni? Mert én szeretem a változatosságot, és ez mégsem látszik meg. Szeretem a barátaimat, foggal-körömmel kapaszkodom beléjük, mégis sokan elmennek. És én hagyom őket, mert ezt kell tennem. A büszkeség... Fene enné meg. De így mégis apróbb változásokat okoznak az életemben az eltűnésekkel. Azzal, hogy már nem kellek. Ezt én elfogadom... De akkor miért van az, hogy nem vagyok képes önszántamból változtatni bármin is?
Végül is mondjuk, arról szó sincs, hogy a helyzetekben nem magamat adom, mert olyan nincs. Aki nem önmagát adja, nem saját valóját szeretteti meg másokkal, vagy néha taszítja el, az nem egész. Képtelen az lenni, mert nem azért szeretik, aki. De ha a különböző szituációkban rögtönzéssel a magunk javára fordítjuk a dolgot, úgy, hogy közben muszáj bevetni valamilyen kis cselt, ami nem vall ránk, nem önmagunk fedezhető fel benne, az nem ugyanaz? Egy embernek sok álarca van, jelmezek, amik csak egy picit sejtetnek a valódi mivoltból, nem adják át az egészet, amik. De mindig kényszerből emelünk maszkot magunk elé, vagy inkább a legtöbb esetben, mert manipulatív dög állatok néha csak saját maguk szórakoztatására, kedvtelésből csapják be így a másikat. Az ilyen kétszínű emberek miért tettetik magukat másnak? Miért nem képesek felvállalni a lelküket? Az átlagember erre rögtön rávágja, menőzésből, önzésből, gonoszságból. Vagy lázadó természetük van, vagy szeretnek játszani az emberekkel. Mintha ezekkel a dolgokkal simán meg lehetne magyarázni ezt a néha rohadtul zavaró és fájó problémát. Pedig nem. És én nem hiszek abban, hogy ezek állnak a háttérben. Egyszerű félelem, gyávaság az oka. Az, hogyha nem azt tennék abban a pillanatban amit, kész katasztrófa lenne, de komolyan, mert úgy már ki fogadja el őket? Ha kimutatják a gyengeségeiket, mennyit érnek a világ szemében? Pszichológusnak kéne mennem, lehet, de én úgy gondolom, hogy az ilyen elnyomott jellemek hatalmas segítségre szorulnak, mert tévedésben élnek. Ha kiderül a csalás, ha véletlenül is elszólják magukat, azért nem fogják őket elfogadni, amiért másnak mutatkoztak. Azért nem fognak érni semmit a világban, mert nem egészek. Miért találkozok nap mint nap ilyenekkel az utcán?
Kezdek álmos lenni, ez már lehet, hogy feltűnt. Csak akkor írok ilyen összefügéstelenül, semmiségekről, hülyén állva hozzá a dolgokhoz. Megyek aludni, olvasni, vagy egyszerűen csak írni, mert most rám jött az ihlet egy újabb novellához. Talán majd holnap felteszem, ha kész... Vagy azután. Vagy azután. De az is megeshet, hogy e zis eltűnik majd félkészen a többi százezer között, vagy kitörlöm, mert nem tetszik... Csak írjak.
Boldog születésnapot, Tibi drága. :) És tudom, tartozom egy reaggal...
Hát igen, hm, hm... Megint elseje van, szokás szerint újból blog, és későn. Tényleg kiismerhető vagyok, a megszokott dolgokat már nem eresztem magamtól. A szokásaim, a reakcióim berögzültek, kezdem úgy érezni, senkinek nem tudok magamból újat mutatni.
És megint, sok mindenen elgondolkodtam szokványos magányomban. Ebben sincs semmi különös... Ahogy bennem sem.
Miért ragaszkodunk olyan keményen a szokott dolgokhoz? Miért megyünk mindig a saját fejünk után? Miért csináljuk mindig azt, ami ellentétes azzal, amit szeretnénk? Miért nem tudunk egyszerűen önmagunk lenni? Mert én szeretem a változatosságot, és ez mégsem látszik meg. Szeretem a barátaimat, foggal-körömmel kapaszkodom beléjük, mégis sokan elmennek. És én hagyom őket, mert ezt kell tennem. A büszkeség... Fene enné meg. De így mégis apróbb változásokat okoznak az életemben az eltűnésekkel. Azzal, hogy már nem kellek. Ezt én elfogadom... De akkor miért van az, hogy nem vagyok képes önszántamból változtatni bármin is?
Végül is mondjuk, arról szó sincs, hogy a helyzetekben nem magamat adom, mert olyan nincs. Aki nem önmagát adja, nem saját valóját szeretteti meg másokkal, vagy néha taszítja el, az nem egész. Képtelen az lenni, mert nem azért szeretik, aki. De ha a különböző szituációkban rögtönzéssel a magunk javára fordítjuk a dolgot, úgy, hogy közben muszáj bevetni valamilyen kis cselt, ami nem vall ránk, nem önmagunk fedezhető fel benne, az nem ugyanaz? Egy embernek sok álarca van, jelmezek, amik csak egy picit sejtetnek a valódi mivoltból, nem adják át az egészet, amik. De mindig kényszerből emelünk maszkot magunk elé, vagy inkább a legtöbb esetben, mert manipulatív dög állatok néha csak saját maguk szórakoztatására, kedvtelésből csapják be így a másikat. Az ilyen kétszínű emberek miért tettetik magukat másnak? Miért nem képesek felvállalni a lelküket? Az átlagember erre rögtön rávágja, menőzésből, önzésből, gonoszságból. Vagy lázadó természetük van, vagy szeretnek játszani az emberekkel. Mintha ezekkel a dolgokkal simán meg lehetne magyarázni ezt a néha rohadtul zavaró és fájó problémát. Pedig nem. És én nem hiszek abban, hogy ezek állnak a háttérben. Egyszerű félelem, gyávaság az oka. Az, hogyha nem azt tennék abban a pillanatban amit, kész katasztrófa lenne, de komolyan, mert úgy már ki fogadja el őket? Ha kimutatják a gyengeségeiket, mennyit érnek a világ szemében? Pszichológusnak kéne mennem, lehet, de én úgy gondolom, hogy az ilyen elnyomott jellemek hatalmas segítségre szorulnak, mert tévedésben élnek. Ha kiderül a csalás, ha véletlenül is elszólják magukat, azért nem fogják őket elfogadni, amiért másnak mutatkoztak. Azért nem fognak érni semmit a világban, mert nem egészek. Miért találkozok nap mint nap ilyenekkel az utcán?
Kezdek álmos lenni, ez már lehet, hogy feltűnt. Csak akkor írok ilyen összefügéstelenül, semmiségekről, hülyén állva hozzá a dolgokhoz. Megyek aludni, olvasni, vagy egyszerűen csak írni, mert most rám jött az ihlet egy újabb novellához. Talán majd holnap felteszem, ha kész... Vagy azután. Vagy azután. De az is megeshet, hogy e zis eltűnik majd félkészen a többi százezer között, vagy kitörlöm, mert nem tetszik... Csak írjak.
Boldog születésnapot, Tibi drága. :) És tudom, tartozom egy reaggal...
2009. július 29., szerda
Édes kis semmiségek
Tudja, mindig is furcsállottam, hogy a cirkuszban is akkor tör ki a taps, ha a fakezű késdobáló egyetlen találatra sem képes. Ott áll előtte a nagy trampli, még egy vak is beleállítaná a kést, a mutatványos meg csak szerencsétlenkedik, folyton mellé dob, és ezért még meg is tapsolják.
Először is. Boldog névnapot Flórám... :) Sokadik ez már neked, hjajj, öregedsz. Még jó, hogy a szülinapodat átaludtam.
Másodszor. Gabinál lenni jó. :) Ó, te. Szépek a körmeim, szép lett a szobád az általam kreált hurrikán után, és szép volt ez az egész nap. Kellett már ennyi nevetés egyhuzamban egy ilyen baráttal, mint te. Mert úgy tűnik, te vagy az egyetlen, akit még érdekel, mi van velem... Van ilyen. :) Köszönöm.
És úgy belegondolva, nem tudom mit is írhatnék még. De írhatnékom van, nagyon, és kötetlenül akarok, nem játékban... Oda mindig igényeset kell alkotni, és arra most nincsen türelmem. De erre van a blog, hogy az ember igénytelenül is írhasson... Legalábbis én ebben a pillanatban erre használom. Sablont kéne váltani, mert már unom ezt, itt.^^ Majd... Majd egyszer belevetem magam. :D Addig is, kibírom. Szépez.
Ha már úgyis itt vagyok, mást is kiírok magamból, hisz úgysem bántok meg vele senkit, mármint azok közül, akik olvasnak. Mostanában úgy érzem, az embereknek csak eszköz vagyok. Nem a közelemben élő pár rendkívül fontos emberre gondolok, és legfőképpen nem Rád. Hanem azokra, akik nem is ismernek... Vagy csak közvetlenül nem. Mintha így, hogy nem játszok rendesen, a nevemet is kitörölnék az élők listájáról, mintha már... már nem is lennék élőlény. Nem sírom vissza azt az ötven embert, akik naponta rám kattintottak, de egy kis érdeklődés tényleg jól esne, főleg azoktól, akiket tényleg közel érzek magamhoz. És épp ezért bánt ez a viselkedés. Hogy elfelejtenek. Hogy senki vagyok. Csak játékra kellek, és arra, hogy valaki bevegye azt a tömérdek hazugságot, ami kikívánkozik belőlük. Már nem látom másnak őket, csak hazugoknak. Szerettek? Tényleg? Akkor miért nem? Ugyan mi gátol abban, hogy továbbra is beszélgessünk? Hol van ez megírva? Mindenki hazudik. Valami nagyszerű. Nem tudok már hinni, és ez az én nagy bajom. Még jó, hogy legalább annyi volt az egyikőtökben, hogy - habár másnak - de bevallja, hogy mint ember, nem érdeklem. Fasza. De a mutatványos is ember.
Hehe. :D Búcsúzóul. Mert tetszik... :D És mert úgysem látjátok sokan.
Először is. Boldog névnapot Flórám... :) Sokadik ez már neked, hjajj, öregedsz. Még jó, hogy a szülinapodat átaludtam.
Másodszor. Gabinál lenni jó. :) Ó, te. Szépek a körmeim, szép lett a szobád az általam kreált hurrikán után, és szép volt ez az egész nap. Kellett már ennyi nevetés egyhuzamban egy ilyen baráttal, mint te. Mert úgy tűnik, te vagy az egyetlen, akit még érdekel, mi van velem... Van ilyen. :) Köszönöm.
És úgy belegondolva, nem tudom mit is írhatnék még. De írhatnékom van, nagyon, és kötetlenül akarok, nem játékban... Oda mindig igényeset kell alkotni, és arra most nincsen türelmem. De erre van a blog, hogy az ember igénytelenül is írhasson... Legalábbis én ebben a pillanatban erre használom. Sablont kéne váltani, mert már unom ezt, itt.^^ Majd... Majd egyszer belevetem magam. :D Addig is, kibírom. Szépez.
Ha már úgyis itt vagyok, mást is kiírok magamból, hisz úgysem bántok meg vele senkit, mármint azok közül, akik olvasnak. Mostanában úgy érzem, az embereknek csak eszköz vagyok. Nem a közelemben élő pár rendkívül fontos emberre gondolok, és legfőképpen nem Rád. Hanem azokra, akik nem is ismernek... Vagy csak közvetlenül nem. Mintha így, hogy nem játszok rendesen, a nevemet is kitörölnék az élők listájáról, mintha már... már nem is lennék élőlény. Nem sírom vissza azt az ötven embert, akik naponta rám kattintottak, de egy kis érdeklődés tényleg jól esne, főleg azoktól, akiket tényleg közel érzek magamhoz. És épp ezért bánt ez a viselkedés. Hogy elfelejtenek. Hogy senki vagyok. Csak játékra kellek, és arra, hogy valaki bevegye azt a tömérdek hazugságot, ami kikívánkozik belőlük. Már nem látom másnak őket, csak hazugoknak. Szerettek? Tényleg? Akkor miért nem? Ugyan mi gátol abban, hogy továbbra is beszélgessünk? Hol van ez megírva? Mindenki hazudik. Valami nagyszerű. Nem tudok már hinni, és ez az én nagy bajom. Még jó, hogy legalább annyi volt az egyikőtökben, hogy - habár másnak - de bevallja, hogy mint ember, nem érdeklem. Fasza. De a mutatványos is ember.
Hehe. :D Búcsúzóul. Mert tetszik... :D És mert úgysem látjátok sokan.
2009. július 11., szombat
Egy lány
Akkor nevetünk, amikor valami a legjobban fáj. Nevetünk, amikor mást nem tudunk tenni. A nevetés az egyetlen stratégia, ha kezd széthullani körülöttem a világ... Csak az olcsó pillanatok provokálnak könnyeket.
Csak ennyi vagyok. Egy lány, aki a saját szenvedésén nevet... Mert most nem tudok mást csinálni. A könnyek jönnek maguktól, nem kell nekik kérvényt benyújtani, nem kell sürgetni őket, fenyegetni, kierőszakolni... Mindig megtalálják a legkisebb rést, amin keresztül kijuthatnak, hogy én újra és újra letöröljem őket esetlenül, rázkódva a visszatartott zokogástól. És mégis nevetek. Mosolygok. Lehet, hogy olcsó pillanat, hisz sírok... De biztos van benne, ami több, hisz a nevetéssel együtt jár.
Megbántottak. Az elmúlt napokban többször is, mindig más személy, olyanok, akiket szeretek és nem várnám tőlük... És csak nevetek azon, hogy ez még mindig fáj. Nevetek azon, hogy vagyok olyan mély érzésű, olyan gyenge lelkű, hogy a legkisebb nyelvbotlás megbánthat. Nevetek, mert nem tudok mást csinálni... A sírás pedig elavult. A fájdalmat a mosoly sokkal jobban ki tudja fejezni. Ezen az előtt még sosem gondolkodtam, de mostanában, mikor napjában többször van olyan érzésem, hogy béna vagyok, lúzer, aki nem érdemes az életre, nem érdemes arra egyáltalán, hogy tartalmas, szeretettel teli élete legyen, aki nem több egy ócska rongynál és mások sem nézik többnek, hisz újból bele rúgnak - most elgondolkodtam rajta. Lehet grimasz, szájelhúzás, halvány mosoly, csak egy fél, akármi... sokkal több fájdalmat tud tükrözni, mint a könnycsepp. Sírni boldogan is tudunk. De a fájdalom szülte mosoly boldog pillanatban nem mászik az arcodra.
Csak egy lány vagyok. Semmi több. Nem értem mit szerettek bennem... ha egyáltalán szerettek.
Egy lány, aki szeretni akar, és reménykedni. Szabadon nevetni, élni, szivárványt látni, pillangót kergetni, ölelni, csókolni, harcba szállni. Miért nem lehet... Mond miért nem lehet?
Vannak akik erősnek gondolnak. Akik bíznak bennem, és én igyekszem mindig a vidám formámat hozni, hogy az ő kicsiny lelküket, ami talán törékenyebb, mint az enyém, felvidítsam... Vagy legalább megmutassam nekik, hogy a világ nem csak szenvedésből áll, az életnek nem kell ilyennek lennie, tudsz ellene tenni. És mégis én vagyok az, aki éjszaka nem tud aludni, mert a könnyeit nyeli, aki tele van sérelmekkel, pesszimizmussal, és nehezen beszél róla másoknak, pedig tudom, hogy megkönnyebbülnék. Mikor leírom a blogba, azután is megkönnyebbülök.
Mert itt ez a lány, se nem szép, se nem okos, nincs szuperereje, átlagos problémákról versel és átlagos családdal küzd. De éjszaka, mikor nincsen senki mellette, vágyik arra, hogy most az egyszer az átlagos világa megszűnjön, és valaki megvígasztalja... hogy úgy érezze nem csak egy lány a sok közül. Mert nap közben sokszor érzem ezt, főleg, mikor velük beszélgetek, vagy vele vagyok. Mikor leírjátok, hogy szerettek, baszott jól tud esni. De ilyenkor nem mondja senki... Ilyenkor csak a sok rossz megjegyzés kerül elő, amik itt futnak versenyt a fejemben, és nem tudom elűzni őket, egyszerűen nem megy...
Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal. A szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot.
Ez az idézet is hazudik... Én érzem, sokszor... De az irányomban senki... Pfehh.
Megint depis lett. Megyek aludni.
Csak ennyi vagyok. Egy lány, aki a saját szenvedésén nevet... Mert most nem tudok mást csinálni. A könnyek jönnek maguktól, nem kell nekik kérvényt benyújtani, nem kell sürgetni őket, fenyegetni, kierőszakolni... Mindig megtalálják a legkisebb rést, amin keresztül kijuthatnak, hogy én újra és újra letöröljem őket esetlenül, rázkódva a visszatartott zokogástól. És mégis nevetek. Mosolygok. Lehet, hogy olcsó pillanat, hisz sírok... De biztos van benne, ami több, hisz a nevetéssel együtt jár.
Megbántottak. Az elmúlt napokban többször is, mindig más személy, olyanok, akiket szeretek és nem várnám tőlük... És csak nevetek azon, hogy ez még mindig fáj. Nevetek azon, hogy vagyok olyan mély érzésű, olyan gyenge lelkű, hogy a legkisebb nyelvbotlás megbánthat. Nevetek, mert nem tudok mást csinálni... A sírás pedig elavult. A fájdalmat a mosoly sokkal jobban ki tudja fejezni. Ezen az előtt még sosem gondolkodtam, de mostanában, mikor napjában többször van olyan érzésem, hogy béna vagyok, lúzer, aki nem érdemes az életre, nem érdemes arra egyáltalán, hogy tartalmas, szeretettel teli élete legyen, aki nem több egy ócska rongynál és mások sem nézik többnek, hisz újból bele rúgnak - most elgondolkodtam rajta. Lehet grimasz, szájelhúzás, halvány mosoly, csak egy fél, akármi... sokkal több fájdalmat tud tükrözni, mint a könnycsepp. Sírni boldogan is tudunk. De a fájdalom szülte mosoly boldog pillanatban nem mászik az arcodra.
Csak egy lány vagyok. Semmi több. Nem értem mit szerettek bennem... ha egyáltalán szerettek.
Egy lány, aki szeretni akar, és reménykedni. Szabadon nevetni, élni, szivárványt látni, pillangót kergetni, ölelni, csókolni, harcba szállni. Miért nem lehet... Mond miért nem lehet?
Vannak akik erősnek gondolnak. Akik bíznak bennem, és én igyekszem mindig a vidám formámat hozni, hogy az ő kicsiny lelküket, ami talán törékenyebb, mint az enyém, felvidítsam... Vagy legalább megmutassam nekik, hogy a világ nem csak szenvedésből áll, az életnek nem kell ilyennek lennie, tudsz ellene tenni. És mégis én vagyok az, aki éjszaka nem tud aludni, mert a könnyeit nyeli, aki tele van sérelmekkel, pesszimizmussal, és nehezen beszél róla másoknak, pedig tudom, hogy megkönnyebbülnék. Mikor leírom a blogba, azután is megkönnyebbülök.
Mert itt ez a lány, se nem szép, se nem okos, nincs szuperereje, átlagos problémákról versel és átlagos családdal küzd. De éjszaka, mikor nincsen senki mellette, vágyik arra, hogy most az egyszer az átlagos világa megszűnjön, és valaki megvígasztalja... hogy úgy érezze nem csak egy lány a sok közül. Mert nap közben sokszor érzem ezt, főleg, mikor velük beszélgetek, vagy vele vagyok. Mikor leírjátok, hogy szerettek, baszott jól tud esni. De ilyenkor nem mondja senki... Ilyenkor csak a sok rossz megjegyzés kerül elő, amik itt futnak versenyt a fejemben, és nem tudom elűzni őket, egyszerűen nem megy...
Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal. A szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot.
Ez az idézet is hazudik... Én érzem, sokszor... De az irányomban senki... Pfehh.
Megint depis lett. Megyek aludni.
2009. június 17., szerda
Úgy látszik
Miből gondolja, miért merészeli azt hinni, hogy ez volt a csúcs? Igaz ugyan, hogy fogalmam sincs, mi történt magával, de élettudásom azt súgja, nincs olyan, aminél rohadtabb nem jöhet. Mindezt csupán azért hozom szóba, nehogy az higgye: ímhol a határvonal, ettől kezdve csak madárfütty és trallala lesz a világ. Mit tudom én, hogy elvált vagy elvetélt, meddőségi igazolást kapott vagy lekésett egy utóbb kisikló vonatot, nem is érdekel. Az már nem számít, ami volt. Attól féljen inkább, ami ezután jöhet. És jönni is fog. Mert ami elcseszhető, azt el is cseszetik, mindig. Erről szól a tündéri életünk.
Ééééén? Blogot? Úgy látszik, igen. Én? Megint érzésekről? Úgy látszik, igen. És megint késő van. Úgy látszik, csak ilyenkor jön rám...
Három nap, három baszott hosszú, kínzó nap, és már most azt érzem, hogy csessze meg a jóisten a nyüves táborokat, és hozza vissza ide mellém. :( Nagyon rossz. Mindig beszélünk, de most már három napja semmi, és kell... Úgy látszik, tényleg nagyon szeretem.
Úgy látszik, az ember mindenből többet akar. Barátokból, időből, napokból... Ölelésből, csókokból, társakból. Lelki társakból. Ha már egy van, kell egy második is, ha már kettő van, jöhet egy harmadik. Mindig, mindenkivel van egy közös, ami csak két személy között jó, lehet az vásárlás, gúnyolódás, vagy csak egyszerű szeretetkinyilvánítás. De rossz, mikor az ember a kettő között őrlődik. Mikor minden szép lenne, jó, hiszen két ember is van, akit egyformán, de mégis különbözőképpen szeretsz, bejön az a várva várt gubanc. A svédcsavar. Mert az mindenhova kell. Hát baszics.^^ Néha elegem van a sors tréfáiból. Miért nem maradhat minden úgy, ahogy volt? Egyszerűen és igazan? Miért kell ezt elrontani felesleges mellékérzelmekkel? Amik tényleg feleslegesnek tűnnek, de mégis világmegváltó szerepük van, és az embert hihetetlen mód össze tudják zavarni. Úgy látszik, semmi nem lehet egyszerű.
Holnap Gabi. :) És elpanaszolom ezt a francos problémámat. Várom már. :) Mert ő is egy lelki társ. Barát, egy a sok közül, és mégis az egyetlen. :)
Ééééén? Blogot? Úgy látszik, igen. Én? Megint érzésekről? Úgy látszik, igen. És megint késő van. Úgy látszik, csak ilyenkor jön rám...
Három nap, három baszott hosszú, kínzó nap, és már most azt érzem, hogy csessze meg a jóisten a nyüves táborokat, és hozza vissza ide mellém. :( Nagyon rossz. Mindig beszélünk, de most már három napja semmi, és kell... Úgy látszik, tényleg nagyon szeretem.
Úgy látszik, az ember mindenből többet akar. Barátokból, időből, napokból... Ölelésből, csókokból, társakból. Lelki társakból. Ha már egy van, kell egy második is, ha már kettő van, jöhet egy harmadik. Mindig, mindenkivel van egy közös, ami csak két személy között jó, lehet az vásárlás, gúnyolódás, vagy csak egyszerű szeretetkinyilvánítás. De rossz, mikor az ember a kettő között őrlődik. Mikor minden szép lenne, jó, hiszen két ember is van, akit egyformán, de mégis különbözőképpen szeretsz, bejön az a várva várt gubanc. A svédcsavar. Mert az mindenhova kell. Hát baszics.^^ Néha elegem van a sors tréfáiból. Miért nem maradhat minden úgy, ahogy volt? Egyszerűen és igazan? Miért kell ezt elrontani felesleges mellékérzelmekkel? Amik tényleg feleslegesnek tűnnek, de mégis világmegváltó szerepük van, és az embert hihetetlen mód össze tudják zavarni. Úgy látszik, semmi nem lehet egyszerű.
Holnap Gabi. :) És elpanaszolom ezt a francos problémámat. Várom már. :) Mert ő is egy lelki társ. Barát, egy a sok közül, és mégis az egyetlen. :)
2009. június 13., szombat
Ma, holnap, mindörökké
Senki sem bánt, nem fenyeget. Mégis úgy érzed, összeroppansz, nem bírod tovább, sebek fakadnak fel benned, vérzel belül. Hangok, képek - s a hozzájuk csatlakozó emlékezet osztja a sebeket; lemészárolt tetszhalott és kivérzett vágyaid felhorgadnak, összecsapnak tudásoddal, nem bánják, állod-e; s te nem állod. Leülsz. Pihenned kell. Töröd a fejed. Kimenekülnél. A visszaút ismerős... túl könnyű lenne visszamenni. És ha előre mennél? Mit találhatsz?... Talán csak álmodod. Rémálom kategóriás őrület. Még mindig felébredhetsz. Láthatod, van esély.
Talán felébredek. Úgy érzem, álmodom mindazt a fájdalmat, ami belülről szakít szét. Mint valami modern hóhér, felőröl. De tudom, hogy ez messze nem álom. Érzem, hallom mindazt, ami körülöttem történik, a gépek csipogását, az emberek fojtott hangú beszélgetését, az esetlen, óvó érintéseket… Tudom, hogy ez csak egy átmeneti állapot. De azt is, hogy ez rosszabb, mint a halál, vagy az élet.
Különös képek kísértenek. Emlékek, arcok, még az érzelmek is természetfelettien erőteljesek. Mintha mindent most élnék át… újra. Látom magam copfos kislányként, óvodásként táncolva a bohóc körül, szavakat rakosgatva elsősként, és az év végi hajrában gimnazistaként. Látom a szüleimet, a nevetések fülemben csengenek, ahogy az első szóváltások a mostanra már elválaszthatatlan részemmé vált barátokkal, és az első csók Vele. Ezekért érdemes lenne maradnom… De a fájdalom? Ki tünteti el? Ki segít? Ki akadályozza meg, hogy kettétépjen? Hogy mint valami ócska bábút, gyűrjön, csavarjon belülről, eltüntetve a színt a világból? Elmegyek… és ott nem lesz ehhez hasonló érzés. Csak az a földöntúli, mámorító boldogság… Ma, holnap, mindörökké.
De a kép, ahogy látom, mellettem fekszel, a többinél is jobban üldöz. Te vagy az egyetlen, aki képes lennél visszarángatni ebből a meseszerű, de fájdalmas állapotból a valóságba, ahol vársz… Néha érzem a kezedet. Óvatosan, finoman szorítod az enyémet, köröket rajzolsz a tenyerembe. Tudom, hogy te vagy az. Csak a te érintésed éget ennyire... Ilyenkor szólni akarok. Lehet karcos, elhaló a hangom, de meg akarlak szólítani, elmondani, hogy minden rendben, engedj el… Szeretnék a szemedbe nézni, könnyekkel küszködve elmondani, mennyit jelentesz nekem. Szeretném megfogalmazni azt a lehetetlen búcsúzást. De nem engeded. Te és az a kibírhatatlan fájdalom. Nem engedtek elmenni, kérlelhetetlenül köttök az élethez. Már annyira győzködtök, hogy magam is elbizonytalanodom abban, tényleg menni akarok e… Itt hagyni mindent, és mindenkit felelőtlen dolog lenne. Senkit nem ítélhetek nagyobb fájdalomra, mint ami engem jár át… Ma, holnap, mindörökké.
Mégis, ha nem sikerül visszatalálnom hozzátok, kérlek, engedj el. Ne búslakodj, egyszer még találkozunk. Várni foglak, együtt leszünk abban a végtelen örökkévalóságban, ami nem olyan korlátolt, mint az Élet. Az Élet csak egy árnyék, annak az árnyéka, ami utána következik… Megtalállak, bárhol légy is. Téged, és a többieket is. A tökéletes fehérségben, a fájdalommentes, gyönyörű fellegekben várom a napot, amikor készen állsz arra, hogy kövess, hogy újra magadhoz láncolj. De engedj el. És én ígérem, találkozunk.
Együtt leszünk. Ma, holnap, mindörökké.
2009. május 17., vasárnap
Anita Scythe és sokan mások. *.*
Én is egyszer költő leszek, író... Vadakat terelő juhász. :D És ilyen is régen volt, tegnap este is írtam, meg ma is.^^ Fejlődőképes vagyok.
Álmodott estéken
Hajadba túr a kéj öt ujja,
Megcibál, rángat, magára húz,
Búgó hangon báj-dalát fújja,
Vasbilincset selyemporrá zúz.
Bőrödbe marnak szép körmei,
Érzékeid véresre hasítják,
Titkait ha végre felfedi,
Mellkasod sóhajok szakítják.
Ereidben gőzölög a vér,
Cukros-mézes vágyat ajka szül,
Lüktetése húsodig elér,
Izmaidban hévvel megfeszül.
Meztelen testébe öltöztet,
Lehelete borzolja pihéid,
Elpárásítja tekinteted,
Ő csókolja szádba igéid.
Émelygő, álmodott estéken
Ágyadba ezt a kéjt Én hozom,
S mint repedést száradt festéken,
Bőrödbe karcolva otthagyom.
Út
Elindultam az úton.
Kicsit tán egyedül,
Mint mikor éj csendjébe
Lágy szellő hegedül.
És mosolyogtam a napra,
Csillagos könnyem hullott éjjel,
Akár maró kínnal vertek,
Akár elemésztő kéjjel.
És hiába csapódott hozzám
Percnyi időkre egy-egy társ,
Viharos estéken mégis
Magányt talált a villámlás.
És hosszú utak után most
A te mosolyoddal ébredek,
Erős vállad a támaszom,
S ha tudlak, én is védelek.
És látom már végét az útnak,
S te, ki mellém szegődtél, édesem,
Hozzám tartozol, mint mához a holnap,
Mint testhez a szív; lüktetve, véresen
Szabó Lőrinc: Semmiért egészen
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
Hajadba túr a kéj öt ujja,
Megcibál, rángat, magára húz,
Búgó hangon báj-dalát fújja,
Vasbilincset selyemporrá zúz.
Bőrödbe marnak szép körmei,
Érzékeid véresre hasítják,
Titkait ha végre felfedi,
Mellkasod sóhajok szakítják.
Ereidben gőzölög a vér,
Cukros-mézes vágyat ajka szül,
Lüktetése húsodig elér,
Izmaidban hévvel megfeszül.
Meztelen testébe öltöztet,
Lehelete borzolja pihéid,
Elpárásítja tekinteted,
Ő csókolja szádba igéid.
Émelygő, álmodott estéken
Ágyadba ezt a kéjt Én hozom,
S mint repedést száradt festéken,
Bőrödbe karcolva otthagyom.
Út
Elindultam az úton.
Kicsit tán egyedül,
Mint mikor éj csendjébe
Lágy szellő hegedül.
És mosolyogtam a napra,
Csillagos könnyem hullott éjjel,
Akár maró kínnal vertek,
Akár elemésztő kéjjel.
És hiába csapódott hozzám
Percnyi időkre egy-egy társ,
Viharos estéken mégis
Magányt talált a villámlás.
És hosszú utak után most
A te mosolyoddal ébredek,
Erős vállad a támaszom,
S ha tudlak, én is védelek.
És látom már végét az útnak,
S te, ki mellém szegődtél, édesem,
Hozzám tartozol, mint mához a holnap,
Mint testhez a szív; lüktetve, véresen
Szabó Lőrinc: Semmiért egészen
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
Áhh, és áhh, és áhh. *.*
2009. május 16., szombat
Késő esti siralom
Nem rá tartozik, hogy nélküle csak tengődöm, hogy mellette, általa virulok ki. Nem kötöm az orrára, hogy távolléte majdnem olyan szorongást kelt bennem, mint a fogorvos várószobájában, ülő páciensben a rendelőből kiszűrődő hangok: a villanyfúró sivítása és a soros áldozat metsző sikolyai. Tiszta Hollywood ez az érzés.
Most jutottam arra a szintre, hogy elhiszem: a hiány valóban képes embereket ölni. Nagy vad, félelmetes, veszélyes, és legyőzhetetlen. Mégsem kerülheti el egyetlen élőlény sem, aki szorosabban kötődik egy másikhoz... Furcsa, hogy pont ilyenkor gondolkodom el ezeken, késő este, de talán ilyenkor jut rá időm, és van hozzá elég nyugalom körülöttem. Hiányzik. Hiányzol. Minden perccel jobban, és már a sírás szélén állok. Érzem a torkomban a gombócot, a fájdalmas feszítést a mellkasomban, ami ellen nem tehetek semmit. Talán még soha nem hiányoltalak ennyire... Érdekes. Remélem jól érzed magad, és nem vagy olyan szinten, mint én. Ezt senkinek sem kívánom...
Hjaj.
Meghatódom az érzelmeimtől. Akármi történik, amint ránézek, megszólal bennem a hárfa, a talpamtól az ölemen át, a fejem tetejéig elektromos áram cikázik keresztül rajtam, megremegtet elgyengít. És ha fejem tetejére állok, akkor sem tudom kivédeni, elnevetni, kisebbíteni. Legfeljebb dührohamot kapok a hitvány nőtől, aki bennem lakik. A nyavalygós, vágyakozó, szerelmes nőtől.
Köszönöm a mai napot Gabi. :) Nagyon-nagyon-nagyon jól esett a törődés, amit kaptam, a beszélgetések, és úgy alapban, minden. Jó kis nap volt. :) Szivárvány. :)
És rohadtkibaszottallergia. Lehet, hogy ez már nem is az, mert köhögni nem szoktam tőle. Most pedig már majdnem megfulladok... Áhh.^^ Szerintem megyek aludni, ha már msnen is midnenki itt hagyott...^^
Most jutottam arra a szintre, hogy elhiszem: a hiány valóban képes embereket ölni. Nagy vad, félelmetes, veszélyes, és legyőzhetetlen. Mégsem kerülheti el egyetlen élőlény sem, aki szorosabban kötődik egy másikhoz... Furcsa, hogy pont ilyenkor gondolkodom el ezeken, késő este, de talán ilyenkor jut rá időm, és van hozzá elég nyugalom körülöttem. Hiányzik. Hiányzol. Minden perccel jobban, és már a sírás szélén állok. Érzem a torkomban a gombócot, a fájdalmas feszítést a mellkasomban, ami ellen nem tehetek semmit. Talán még soha nem hiányoltalak ennyire... Érdekes. Remélem jól érzed magad, és nem vagy olyan szinten, mint én. Ezt senkinek sem kívánom...
Hjaj.
Meghatódom az érzelmeimtől. Akármi történik, amint ránézek, megszólal bennem a hárfa, a talpamtól az ölemen át, a fejem tetejéig elektromos áram cikázik keresztül rajtam, megremegtet elgyengít. És ha fejem tetejére állok, akkor sem tudom kivédeni, elnevetni, kisebbíteni. Legfeljebb dührohamot kapok a hitvány nőtől, aki bennem lakik. A nyavalygós, vágyakozó, szerelmes nőtől.
Köszönöm a mai napot Gabi. :) Nagyon-nagyon-nagyon jól esett a törődés, amit kaptam, a beszélgetések, és úgy alapban, minden. Jó kis nap volt. :) Szivárvány. :)
És rohadtkibaszottallergia. Lehet, hogy ez már nem is az, mert köhögni nem szoktam tőle. Most pedig már majdnem megfulladok... Áhh.^^ Szerintem megyek aludni, ha már msnen is midnenki itt hagyott...^^
2009. április 23., csütörtök
Ábránd
"Álmomban mindig egészen enyém vagy,
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.”
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.”
Szűkös ez a hely. Ennél szebb szűkölködés azonban nem létezik. Balra fordulok, és veled találom szembe magam. Te vagy a férjem, aki mellettem fekszel. Úgy alszol, ahogy megszoktad már másvalakivel. De én már ezt sem bánom. Ez is csak egy játék. Az én játékom, amiben tudattalanul veszel részt. Én sem gondolom komolyan… Rég volt, hogy komolyan gondoljak bármit is, aminek te is a része vagy. Részeg álom. Hallom hangod. Mennyire nevetséges, hogy kérdésedre, amelyre te is pontosan jól tudod a választ, igéző tekinteted mégis azért könyörög, hogy az ellenkezőjét halld. Én megteszem, mert a fiam is vagy, akinek nem akarom lerombolni az illúzióit.
Álmomban is ezt a játékot játszom, így nem tudom, mikor vagyok ébren. Ezért leszek fáradt reggel, mikor kinyitod a szemed, és én újra tizenhat éves leszek, te pedig újra az a lázadó, aki attól retteg, hogy egyszer úgyis elkerülhetetlen lesz a nősülés, gyerekekkel, macskával, és marokra szedett nyugtatóval…
De ezek a percek most örökkévalóságnak tűnnek. Lopva vetek rád apró pillantásokat, amelyek időérzékem elvesztése miatt lehet, hogy órákig is eltarthatnak. Félek, nehogy épp felébredj, amikor nézlek szótlanul. Nem akarom, hogy észrevedd a játékom. Ez a játék annyira személyes és titkos, annyira szeretetteli, hogy megijednél, ha tudnál róla. Egy lány, aki még csak nem is szép, néha-néha megolvadó fagyos tekintettel azt kéri, hogy a szeretetet, amit saját magadra pazarolsz, a maradékát pedig senkinek teszed félre, adj egy kicsit neki is. Mert félt, attól, hogy a magányosság lesz a végzeted, mert azt hiteted magaddal, hogy egész vagy, pedig csak egy része valamiféle egésznek. Egy lány mondja ezt, aki még csak nem is az igazi.
Enyhe dohány és alkohol szagod van. És gyönyörű ívelésű ajkad. A gyerekeknek, akik a mieink, és a másik szobában alszanak, mindnek ilyen ajka van. Kimegyek hozzájuk, benyitok a szobájukba, de a helyükön egy ölelkező párt látok. Már majdnem túl komolyan vettem a játékot. Nincsenek ívelt ajkú, tejszőke kisgyerekek, csak éhes testű, nincstelen tékozlók.
Visszafekszem melléd és elmotyogom neked, hogy nézd kedves, az idő múlik, hol van már az a parti, aminek éjszakáján egymás mellett aludtunk el, és hol van már az éjjel, mikor kimentem megcsodálni a gyerekeinket. Mára már felnőttek, és párjaikat ölelve alszanak valahol. Látod, végül ők sem az egyedüllétet választották, ha másért nem, hát a szépen ívelt ajkakért, hogy generációkon át minden fiúgyermekben tovább öröklődhessen. Kinyitod a szemed, rám mosolyogsz, átölelsz, és újra elalszol, elalszunk.
Pár perc alatt lezajló megöregedés.
Ötvenévesek vagyunk. Reggel együtt kelünk fel, közös fogmosásra megyünk a fürdőbe, fogkrémmel rajzolt, féloldalas szívekkel a tükrön, aztán közös kávé, cigaretta nélkül. Visszamegyek a hálószobába megvetni az ágyat. Ott fekszik két test, egymásnak háttal, csak a kezük ér össze. Forgolódnak, de soha nem fekszenek egymással szemben. A lány álmában is igazodni próbál a fiú testhelyzetéhez. A fiú öntudatlanul törekszik arra, hogy soha ne kerüljenek egymással szembe. A lánynak könnyek peregnek az arcán. Szépen ívelt ajkú gyerekekről álmodik, közös fogmosásról, közös kávéról, közös ötven évről. A fiú szépen ívelt ajkáról álmodik, és egy reggeléről, ami többnyire fogmosásból, zuhany alatti önkielégítésből, cigaretta nélküli kávéból, és egyedül leélt ötven évből áll.
Felébredek. Balra fordulok, nem fekszik mellettem senki. Nagyon fáradt vagyok. A szobában minden csupa könny, alkohol, és izzadtság szagú. Kimegyek a konyhába. Kávét iszol, és cigarettázol. Már nem vagy a férjem. Már csak egy tizenhét éves lázadó vagy, akiről életemben először vagyok képes elhinni, hogy önmagában is egy egészet alkot. Előtted állok ebben a furcsa álomszerű érzésben, és már nem tudom, mi az ami valóban megtörtént.
Életem hajszálrepedésein gondolkodom, amiken keresztül valami láthatatlan kiszívta az erőmet, és csodálom, ahogy a fájdalom lassan a szívemig, torkomig, az agyamig tölt, és hirtelen kibuggyan a szemeimen.
2009. április 6., hétfő
Bohócvirág. Csakazértis.
Embert emberhez kapcsol barátság, hála, szeretet, szerelem, szenvedély, érdek, gyűlölet, kíváncsiság, bosszúvágy, tunyaság, a nehézkedés törvénye, közöny. Vagy: ezek szerelmesek, ezek barátok, ezek unják egymást, ezek még tisztelik egymást. De akad e lehetőségeken kívül számtalan olyan kapcsolat még férfi és nő között, melyek menthetetlenül összekötik őket, s nem lehet névvel nevezni, nincs oka, miért vannak hát együtt, holott, szemmel láthatóan és minden jel szerint, kézzel-lábbal rugaszkodnának el egymástól, ha tehetnék. Van valamilyen ultraviolett-skálája is az emberek között az érintkezésnek, vannak emberi állapotok, melyeknek a nyelv szegénysége, tunyasága nem adott még elnevezést. Férfi és nő viszonyát általában leöntjük azzal a generálszóval, hogy szerelem. De van más is férfi és nő között, mint szerelem és barátság.
Érdekes, mennyi mindenen el tud gondolkodni az ember. Buta, értelmetlen, felesleges dolgokról, amik szinte már jogtalanul hol elszomorítják, hol felmérgesítik, vagy egyszerűen felborítják az amúgy is gyenge lelki nyugalmat. De mégis olyan jól esik néha elmélázgatni, és mindenki megteszi, minden másodpercben újabb és újabb gondolatfoszlány kap szárnyra. Mindig töprengünk a mán, a miérteken, a mi lett volna ha kezdetű lehetőségeken, amiken már vétek. Ez annyira hülyeség... ^^ Önmagunknak okozunk nyugtalan perceket. Mindenki pofázik, hogy ez és ez okozott nekem fájdalmat, paszírozott bele a padlóba, és rúgott belém még egyet kettőt mint a rossz kutyába, de a legnagyobb fájdalmat mégis mi okozzuk, saját magunknak. Ha csak szivárványról és mosolyról tudna gondolkodni az ember, hjajj... :(
A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük. Nem fertőzi meg semmilyen testi kapcsolat, vagy érdek. Nem akarunk egymástól semmit - egyszerűen csak jó együtt lenni. A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Hogy ismerem őt! Ez persze sejtelem, nem biztos, hogy így van. Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek: hazamegyek.
Jó, hogy ezt az idézetet megtaláltam. :) Úgy érzem kezdek visszatalálni az igaz barátaimhoz, azokhoz akik felszínesség, önzőség és feltétel nélkül szeretnek. Legalábbis így érzem... De tudom, hogy bennük nem csalódok, hisz eddig sem volt rá alkalom. :) És miattatok szépek a napjaim, az iskola ellenére is, az örökös őrjöngés és düh- meg hisztirohamok mellett is. Mert nincs szebb mint a szerelem és a barátság, a versírós, vagy egyszerű nevetős őrültségek által tesszük "boldoggá" egymást, azt hiszem. Magyarország, én így szeretlek! :D
Érdekes, mennyi mindenen el tud gondolkodni az ember. Buta, értelmetlen, felesleges dolgokról, amik szinte már jogtalanul hol elszomorítják, hol felmérgesítik, vagy egyszerűen felborítják az amúgy is gyenge lelki nyugalmat. De mégis olyan jól esik néha elmélázgatni, és mindenki megteszi, minden másodpercben újabb és újabb gondolatfoszlány kap szárnyra. Mindig töprengünk a mán, a miérteken, a mi lett volna ha kezdetű lehetőségeken, amiken már vétek. Ez annyira hülyeség... ^^ Önmagunknak okozunk nyugtalan perceket. Mindenki pofázik, hogy ez és ez okozott nekem fájdalmat, paszírozott bele a padlóba, és rúgott belém még egyet kettőt mint a rossz kutyába, de a legnagyobb fájdalmat mégis mi okozzuk, saját magunknak. Ha csak szivárványról és mosolyról tudna gondolkodni az ember, hjajj... :(
A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük. Nem fertőzi meg semmilyen testi kapcsolat, vagy érdek. Nem akarunk egymástól semmit - egyszerűen csak jó együtt lenni. A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Hogy ismerem őt! Ez persze sejtelem, nem biztos, hogy így van. Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek: hazamegyek.
Jó, hogy ezt az idézetet megtaláltam. :) Úgy érzem kezdek visszatalálni az igaz barátaimhoz, azokhoz akik felszínesség, önzőség és feltétel nélkül szeretnek. Legalábbis így érzem... De tudom, hogy bennük nem csalódok, hisz eddig sem volt rá alkalom. :) És miattatok szépek a napjaim, az iskola ellenére is, az örökös őrjöngés és düh- meg hisztirohamok mellett is. Mert nincs szebb mint a szerelem és a barátság, a versírós, vagy egyszerű nevetős őrültségek által tesszük "boldoggá" egymást, azt hiszem. Magyarország, én így szeretlek! :D
Tiszta sablonos bejegyzés.^^ De jó a kedvem, és tapsolok is nagyokat.
2009. március 15., vasárnap
Pillangó
Amikor kicsi vagy, az éjszakák rémisztőek, mert szörnyek rejtőznek az ágy alatt. Amikor idősebb leszel, a szörnyek másmilyenek: önbizalomhiány, magányosság, megbánás. Habár öregebb és bölcsebb vagy, még mindig félsz a sötétségtől.
Az msnes zoknis kiírásomon gondolkodtam. Nem vagyok zseni, bölcs, eszetlenül eszes, sok mindent nem értek... Talán tényleg ezért hordok mindig zoknit. De akkor az ember nyáron okosabb? Akkor általában mindenki mezítláb szaladgál. Sehol egy zokni. Érdekes, és unaloműzésnek tökéletesen megfelel az ezen való töprengés. Mert mást nem tudok csinálni... és most megint elkapott egy olyan "magányhullám". És tegnap, vagyis ma hajnalban olyanon is elfilóztam, hogy mostanában nem nézem azt ki vagy mi okoz örömet, mit tesznek értem, nem látom az apróbb dolgokat, csak az marad meg bennem hogy mi okozott fájdalmat, és ki bántott meg jelentéktelen szófoszlányokkal is. Emiatt talán hisztisebb és nyűgösebb is voltam, mint szoktam... De lehet ezt erre a kicseszett hétre érteni, úgy alapban elég depis hangulatot borít az emberre ha minden nap ugyanaz a lemez játszódik le. Iskola, időhiány, tánctánctánc... Nem tetszett. Sőt. Utáltam. De most talán jobb lesz minden, legalábbis remélem... Végre újra enyém lesz a szerda. o.O
De azért vannak jó dolgok is az életemben, mint például a büdöscsipsz. Meg a Lady Büdi, és a parókás meg menyasszonyfátylas hajpánt próbálás. És az a pár együtt töltött perc, amikor nem zavar senki és együtt lehetünk.
Abba kéne hagynom az önsajnáltatást. xD
Végülis rajtam kívül többezer embernek vannak nagyobb, világrengető problémái. Örülhetek, hogy mindenem megvan. De tovább fényezne ha végre rendes tavasz lenne.^^ Ki a franc rendelt esőt?
És Gabiiiiii segíts nekem megtanulni ezt a képszerkesztős mittoménmit mert a hajamat tépem.xD
Az msnes zoknis kiírásomon gondolkodtam. Nem vagyok zseni, bölcs, eszetlenül eszes, sok mindent nem értek... Talán tényleg ezért hordok mindig zoknit. De akkor az ember nyáron okosabb? Akkor általában mindenki mezítláb szaladgál. Sehol egy zokni. Érdekes, és unaloműzésnek tökéletesen megfelel az ezen való töprengés. Mert mást nem tudok csinálni... és most megint elkapott egy olyan "magányhullám". És tegnap, vagyis ma hajnalban olyanon is elfilóztam, hogy mostanában nem nézem azt ki vagy mi okoz örömet, mit tesznek értem, nem látom az apróbb dolgokat, csak az marad meg bennem hogy mi okozott fájdalmat, és ki bántott meg jelentéktelen szófoszlányokkal is. Emiatt talán hisztisebb és nyűgösebb is voltam, mint szoktam... De lehet ezt erre a kicseszett hétre érteni, úgy alapban elég depis hangulatot borít az emberre ha minden nap ugyanaz a lemez játszódik le. Iskola, időhiány, tánctánctánc... Nem tetszett. Sőt. Utáltam. De most talán jobb lesz minden, legalábbis remélem... Végre újra enyém lesz a szerda. o.O
De azért vannak jó dolgok is az életemben, mint például a büdöscsipsz. Meg a Lady Büdi, és a parókás meg menyasszonyfátylas hajpánt próbálás. És az a pár együtt töltött perc, amikor nem zavar senki és együtt lehetünk.
Abba kéne hagynom az önsajnáltatást. xD
Végülis rajtam kívül többezer embernek vannak nagyobb, világrengető problémái. Örülhetek, hogy mindenem megvan. De tovább fényezne ha végre rendes tavasz lenne.^^ Ki a franc rendelt esőt?
És Gabiiiiii segíts nekem megtanulni ezt a képszerkesztős mittoménmit mert a hajamat tépem.xD
2009. március 1., vasárnap
Tavasz
Amikor kicsi vagy, az éjszakák rémisztőek, mert szörnyek rejtőznek az ágy alatt. Amikor idősebb leszel, a szörnyek másmilyenek: önbizalomhiány, magányosság, megbánás. Habár öregebb és bölcsebb vagy, még mindig félsz a sötétségtől.
Vége a télnek, kemény fél órája, hjajj. Vééégre. *.*
Vége a télnek, kemény fél órája, hjajj. Vééégre. *.*
2009. február 26., csütörtök
Szép
Gyerekként azt tanultuk, legyünk jók, osszuk meg a játékainkat, együk meg a zöldséget, és ha nem tudunk kedveset mondani, ne szóljunk egy szót se. De ha minduntalan elharapjuk a nyelvünket, egyre kevésbé fogjuk ismerni egymást. És, hogy kíméljük mások érzelmeit, eltitkoljuk a magunkét. És ha eltitkolod az érzelmeidet, előbb-utóbb megbánod. Ha őszinte vagy, nem te leszel a legnépszerűbb az "iskolában", de tisztelet fog övezni.
Csak mert nem írtam régóta, és mindjárt vége a télnek... Mert kaptam pofont és boldogságot az élettől. Visszakaptam sok mindenkit, megismertem új, nagyon jó barátokat, de el is vesztettem. Mert írhatnékom van, és... csak mert.
Édeség. Hm. Talán lesz egy hosszabb is.^^
Csak mert nem írtam régóta, és mindjárt vége a télnek... Mert kaptam pofont és boldogságot az élettől. Visszakaptam sok mindenkit, megismertem új, nagyon jó barátokat, de el is vesztettem. Mert írhatnékom van, és... csak mert.
Édeség. Hm. Talán lesz egy hosszabb is.^^
2009. február 9., hétfő
"...Nem látványos varázslat, nem másoknak szól, bennünk tündököl."
2009. 02. 09.
Mert az élet szép, mert imádlak, és mert egy év. :) Köszönöm. :)
Tapsoltam, amikor a józan ész elveszítette a csatát, és nem maradt más választásom, mint hogy megadjam magam és elfogadjam, hogy szerelmes vagyok.
Mert az élet szép, mert imádlak, és mert egy év. :) Köszönöm. :)
Tapsoltam, amikor a józan ész elveszítette a csatát, és nem maradt más választásom, mint hogy megadjam magam és elfogadjam, hogy szerelmes vagyok.
2009. február 7., szombat
... a hozzád hasonló angyali teremtéseknél...
Szeretem visszaolvasni a leveleimet. András. De rég volt... Ha akkor nem lettek volna levélváltások, most nem ilyen lennék, nem lenne erőm mosolyogni, visszaszólni, kiélvezni az egyéniségemet... Sokkal tartozom neki. Lehet megkeresem msnen. :D Hjajj..
És mindjárt itt a Dani, juhú. *.*
Egy teremtett világ... :) Gratulálok.
Szeretem visszaolvasni a leveleimet. András. De rég volt... Ha akkor nem lettek volna levélváltások, most nem ilyen lennék, nem lenne erőm mosolyogni, visszaszólni, kiélvezni az egyéniségemet... Sokkal tartozom neki. Lehet megkeresem msnen. :D Hjajj..
És mindjárt itt a Dani, juhú. *.*
Egy teremtett világ... :) Gratulálok.
2009. február 3., kedd
Hm
Érted bármit megtennék, tudod, mert veled minden más.
Itt csak egyetlen hang szól rég, egy halk szívdobbanás.
Tudd meg, neked szól a dal, és minden amit érzek.
Nem kell más. (Így nem kell más.)
Amikor először láttalak, tudtam mindenem a tiéd.
Mindent eldobtam érted, hogy érezd mennyit érsz.
Én mindig azt hittem, hogy érzed,
hogy csak te vagy nekem, de látom, mégsem érted.
Kérlek, érezd az érzést, és mondd ki a szót!
Minden percem érted hódít, és nélküled nem jó.
Érted ébredek fel reggel, és rólad álmodom.
Minden pillanatban rád vágyom.
Oly jó, hogy megtaláltalak, most már minden rajtad áll.
Most csak te döntheted el, hogy nekem mennyi jár.
Hogy ha bízol bennem, kérlek, adj meg nekem mindent. Ez az, amire vágyom.
Nem kell félned, itt vagyok veled.
Most végre el kell mondanom, hogy érted mindenem odaadom.
Hogy ha kéred, érted élek, csak bízz meg bennem kérlek...
... És együtt lehetünk halhatatlanok.
Csak mert. Mert megtetszett, és mert ilyen hangulatom van. Ramis videókat is szeretünk nézni... (Iiiiigen, műkszik a jútyúb is, a myvip is, juhhú.) Bár a szöveget néhol átírnám, és majd a zenét is berakom, ha meg lesz.
Itt csak egyetlen hang szól rég, egy halk szívdobbanás.
Tudd meg, neked szól a dal, és minden amit érzek.
Nem kell más. (Így nem kell más.)
Amikor először láttalak, tudtam mindenem a tiéd.
Mindent eldobtam érted, hogy érezd mennyit érsz.
Én mindig azt hittem, hogy érzed,
hogy csak te vagy nekem, de látom, mégsem érted.
Kérlek, érezd az érzést, és mondd ki a szót!
Minden percem érted hódít, és nélküled nem jó.
Érted ébredek fel reggel, és rólad álmodom.
Minden pillanatban rád vágyom.
Oly jó, hogy megtaláltalak, most már minden rajtad áll.
Most csak te döntheted el, hogy nekem mennyi jár.
Hogy ha bízol bennem, kérlek, adj meg nekem mindent. Ez az, amire vágyom.
Nem kell félned, itt vagyok veled.
Most végre el kell mondanom, hogy érted mindenem odaadom.
Hogy ha kéred, érted élek, csak bízz meg bennem kérlek...
... És együtt lehetünk halhatatlanok.
Csak mert. Mert megtetszett, és mert ilyen hangulatom van. Ramis videókat is szeretünk nézni... (Iiiiigen, műkszik a jútyúb is, a myvip is, juhhú.) Bár a szöveget néhol átírnám, és majd a zenét is berakom, ha meg lesz.
2009. február 2., hétfő
Rohadt élet
A bölcs nem vitatkozik. Hallgat, és csendben halad az útján.
Én nem vagyok bölcs csesszék meg. Vitatkozok. Mi a szép pillangóért nem jön össze ma semmi? Utálom ezt az Adobe Flash Playert vagy mi a lábamat, miért nem hajlandó letelepülni az én gépemen, he? Csak azért hogy felbassza az agyamat azzal, hogy nem tudok videót nézni sehol az ég világon. Én meghalok jútyúb nélkül. -.- Valakiiiii segítséééééég! o.O :'(
Ó, hogy mennyit csuklik ma este Toncsi bácsi édcsjóapja, elképzelni... tudom. Mert én szidom. Ennek is pont ilyenkor kell bebuzulnia, igen, hogy az én életemet tönkretegye. Nem írok holnap témazárót, nem tanulom meg neki egy délután alatt azt a húsz oldalt, nem és nem. Hisztizzen, én akkor sem. Ütné el a busz... Persze anyámék is a pártján állnak mikor elkezdtem nyűgni itthon. Merthogy tanár, és joga van ilyenkor kihirdetni, és hogy az ő idejükben nem így volt, még szólni sem szóltak nekik, és hogy azért témazáró, mert lezárja a témát és ha minden órára tanulok, márpedig tanulok, akkor meg kéne tudjam írni bejelentés nélkül is. De nemtanulok. Nabumm. És a házirendben akkor is úgy van, hogy köteles... Kurvaanyját.
Utána anyum bezzeg tud piszkálni. Apa legalább rászólt, hogy "Nem látod, hogy letargiás?". Ilyenkor jó hogy mellettem van, de amikor a dolgozatokról hisztizek akkor miért nem? *-) A hangulatomra pedig tényleg jó szó, hogy letargiás. És ideges. Ideges vagyok. Hjajj, hmpf, meg minden...
Csak Őt egy picit, naaaa...
Én nem vagyok bölcs csesszék meg. Vitatkozok. Mi a szép pillangóért nem jön össze ma semmi? Utálom ezt az Adobe Flash Playert vagy mi a lábamat, miért nem hajlandó letelepülni az én gépemen, he? Csak azért hogy felbassza az agyamat azzal, hogy nem tudok videót nézni sehol az ég világon. Én meghalok jútyúb nélkül. -.- Valakiiiii segítséééééég! o.O :'(
Ó, hogy mennyit csuklik ma este Toncsi bácsi édcsjóapja, elképzelni... tudom. Mert én szidom. Ennek is pont ilyenkor kell bebuzulnia, igen, hogy az én életemet tönkretegye. Nem írok holnap témazárót, nem tanulom meg neki egy délután alatt azt a húsz oldalt, nem és nem. Hisztizzen, én akkor sem. Ütné el a busz... Persze anyámék is a pártján állnak mikor elkezdtem nyűgni itthon. Merthogy tanár, és joga van ilyenkor kihirdetni, és hogy az ő idejükben nem így volt, még szólni sem szóltak nekik, és hogy azért témazáró, mert lezárja a témát és ha minden órára tanulok, márpedig tanulok, akkor meg kéne tudjam írni bejelentés nélkül is. De nemtanulok. Nabumm. És a házirendben akkor is úgy van, hogy köteles... Kurvaanyját.
Utána anyum bezzeg tud piszkálni. Apa legalább rászólt, hogy "Nem látod, hogy letargiás?". Ilyenkor jó hogy mellettem van, de amikor a dolgozatokról hisztizek akkor miért nem? *-) A hangulatomra pedig tényleg jó szó, hogy letargiás. És ideges. Ideges vagyok. Hjajj, hmpf, meg minden...
Csak Őt egy picit, naaaa...
2009. január 31., szombat
Egyedül
A magány az nem az, ami körülvesz,
Hanem az, ami hiányzik - itt belül.
Ennyire még nem éreztem magam egyedül, mint most. Örülnöm kéne, hogy mindenki jót mulat szombat este, de én mégis sajnálom magam az miatt, hogy én meg itthon posvadok. Én döntöttem így, az is igaz... De akkor még nem tudtam hogy milyen veszettül magányosnak fogom érezni magam. Senki sincs a közelemben, senki sincs msnen akivel jót tudnék beszélni, senki aki tényleg megértene... Olyan szar. És háromnegyed óra múlva február lesz, juhú. Háromnegyed óra múlva elérkezik az a nap, amit egy éve kétes érzelmekkel vártam, hála a délelőtti orvoslátogatásnak és az esti farsangnak. Régen volt, mégis úgy érzem mintha egy év helyett legfeljebb egy hónap múlott volna el azóta. Pedig annyi minden történt, hogy képtelenség lenne belezsúfolni abba a 30/31 napba... Beindult a nosztalgiavonat, ez kell nekem ilyen későn, hat süti után.^^
Sírnom kell, de nem akarok, visszatartanám, de mégsem tudom. És rossz a fogkrémre a sós íz...
Nem tudhatod, mit érez a nő, amikor rájön, hogy senki nem szereti igazán, és csak akkor él, amikor lecsukja a szemét, és álmodik.
Hanem az, ami hiányzik - itt belül.
Ennyire még nem éreztem magam egyedül, mint most. Örülnöm kéne, hogy mindenki jót mulat szombat este, de én mégis sajnálom magam az miatt, hogy én meg itthon posvadok. Én döntöttem így, az is igaz... De akkor még nem tudtam hogy milyen veszettül magányosnak fogom érezni magam. Senki sincs a közelemben, senki sincs msnen akivel jót tudnék beszélni, senki aki tényleg megértene... Olyan szar. És háromnegyed óra múlva február lesz, juhú. Háromnegyed óra múlva elérkezik az a nap, amit egy éve kétes érzelmekkel vártam, hála a délelőtti orvoslátogatásnak és az esti farsangnak. Régen volt, mégis úgy érzem mintha egy év helyett legfeljebb egy hónap múlott volna el azóta. Pedig annyi minden történt, hogy képtelenség lenne belezsúfolni abba a 30/31 napba... Beindult a nosztalgiavonat, ez kell nekem ilyen későn, hat süti után.^^
Sírnom kell, de nem akarok, visszatartanám, de mégsem tudom. És rossz a fogkrémre a sós íz...
Nem tudhatod, mit érez a nő, amikor rájön, hogy senki nem szereti igazán, és csak akkor él, amikor lecsukja a szemét, és álmodik.
2009. január 30., péntek
I do believe in fairies...
- Bolond az, aki nem képes kifejteni a gondolatait. Mintha idegen országban lennél: mindent látsz, mindent értesz, ami körülötted zajlik, de képtelen vagy kifejezni magad, és nem tudsz segítséget kérni, mert nem érted a nyelvet, amit beszélnek.
- Mindannyian éreztünk már ilyet.
- Így vagy úgy, mindannyian bolondok vagyunk.
Unalom. Méghozzá nagy. Már akkora, hogy azon töprengek valóban létezik e olyan tündérfaj ami a hangulatomért felelős. Hogy rám szórják a port, és megváltozik a kedélyállapotom, vagy elalszom, vagy bármi más. És rájöttem hogy hiszek abban, hogy van. És milyen jó lehet annak lenni... Kicsinek, észrevehetetlennek, és hatalommal bírni valamilyen szinten az emberek felett, repülni, el jó messzire, és álmodni... sokat. Nem mintha alapban nem álmodoznék napjában hatszázszor, minden elbambulásomnál... De tündérként más lenne, mert olyan dolgokba, szituációkba képzelném magam amiket most élek át, emberként. Lehet akkor is érezhetném azt, amit most. Lehet ugyanúgy szerelmes lennék, ugyanabba az emberbe, csak azzal a különbséggel, hogy plátói lenne. Ábrándoznék csókokról, ölelésekről, beteljesült szerelemről, és az egyszerű, mindent körbelengő szeretetről. Szülőkről és normál iskoláról. Meg dolgozatokról, életről. De azt hiszem tényleg a szerelem hiányozna... Nem mintha nem lehetne egy tündér is elvarázsolva egy másik hasonló fajú egyedtől, csak... nem tudom.
Elnézegettem máma a névtelen de szimpatikus szőke csajt aki hirtelen fekete lett, és a barátját. Tetszenek együtt, meg jó is, rossz is volt figyelni őket. Rájöttem kurvaszar egy részben, mert az én szívem fájni kezd. De jó látni mások boldogságát, nagyon is. :) Főleg, hogy mostanában nem vesz körül efféle érzelem. Én magam jól vagyok, köszönöm szépen, lelki egyensúllyal meg minden ami belefér egy önfényező blablába. De a körülöttem levők nem, és talán ez az a valami ami megváltozott, ami hiányzik és más. Kevés a mosolygó ember, az igazi, felhőtlen nevetés, mindenki befásult. Az időjárás vagy ténylegesen komoly gondok? És aggódom. Tudom, nem kéne, de ilyen vagyok és kész. Olyanok miatt aggódom ami az én életemre nagy hatással nincs, de most úgy érzem jogosan félek, mert nem akarom elveszteni magam körül a csillogást, a megértő és vidám tekinteteket, a sok hülyéskedést. A hétfő jó volt ilyen téren... De most. Áhh. :S
És ez megint egy teljesen értelmetlen, tőmondatos bejegyzés lett, de Lina azt mondta szépeket írok. Ezért nem írom le a napjaimat, mert azok sosem szépek és csak önsajnálgatós, borúlátós és öngyilkosságra sarkalló írások lennének.
És akkor is ki fogom egyszer rakni azt a kibaszott rubik kockát.
- Mindannyian éreztünk már ilyet.
- Így vagy úgy, mindannyian bolondok vagyunk.
Unalom. Méghozzá nagy. Már akkora, hogy azon töprengek valóban létezik e olyan tündérfaj ami a hangulatomért felelős. Hogy rám szórják a port, és megváltozik a kedélyállapotom, vagy elalszom, vagy bármi más. És rájöttem hogy hiszek abban, hogy van. És milyen jó lehet annak lenni... Kicsinek, észrevehetetlennek, és hatalommal bírni valamilyen szinten az emberek felett, repülni, el jó messzire, és álmodni... sokat. Nem mintha alapban nem álmodoznék napjában hatszázszor, minden elbambulásomnál... De tündérként más lenne, mert olyan dolgokba, szituációkba képzelném magam amiket most élek át, emberként. Lehet akkor is érezhetném azt, amit most. Lehet ugyanúgy szerelmes lennék, ugyanabba az emberbe, csak azzal a különbséggel, hogy plátói lenne. Ábrándoznék csókokról, ölelésekről, beteljesült szerelemről, és az egyszerű, mindent körbelengő szeretetről. Szülőkről és normál iskoláról. Meg dolgozatokról, életről. De azt hiszem tényleg a szerelem hiányozna... Nem mintha nem lehetne egy tündér is elvarázsolva egy másik hasonló fajú egyedtől, csak... nem tudom.
Elnézegettem máma a névtelen de szimpatikus szőke csajt aki hirtelen fekete lett, és a barátját. Tetszenek együtt, meg jó is, rossz is volt figyelni őket. Rájöttem kurvaszar egy részben, mert az én szívem fájni kezd. De jó látni mások boldogságát, nagyon is. :) Főleg, hogy mostanában nem vesz körül efféle érzelem. Én magam jól vagyok, köszönöm szépen, lelki egyensúllyal meg minden ami belefér egy önfényező blablába. De a körülöttem levők nem, és talán ez az a valami ami megváltozott, ami hiányzik és más. Kevés a mosolygó ember, az igazi, felhőtlen nevetés, mindenki befásult. Az időjárás vagy ténylegesen komoly gondok? És aggódom. Tudom, nem kéne, de ilyen vagyok és kész. Olyanok miatt aggódom ami az én életemre nagy hatással nincs, de most úgy érzem jogosan félek, mert nem akarom elveszteni magam körül a csillogást, a megértő és vidám tekinteteket, a sok hülyéskedést. A hétfő jó volt ilyen téren... De most. Áhh. :S
És ez megint egy teljesen értelmetlen, tőmondatos bejegyzés lett, de Lina azt mondta szépeket írok. Ezért nem írom le a napjaimat, mert azok sosem szépek és csak önsajnálgatós, borúlátós és öngyilkosságra sarkalló írások lennének.
És akkor is ki fogom egyszer rakni azt a kibaszott rubik kockát.
2009. január 29., csütörtök
Chiquitita
Három olyan dolog van, amelyet mindig eltanulhat a felnőtt a gyerektől: hogy kell ok nélkül örülni, hogy kell mindig valamilyen foglalatosságba merülni, és hogy kell kíméletlenül kiharcolnia magának azt, amit ő akar.
A mai nap csak azért mert tetszett. Mert szeretek esőben átsétálni a suliudvaron, rejtegetve az angol füzeteket, szeretek énekelni rajz órán, és idegeskedni egy dolgozat miatt. Jól elbasztam. De túlélem.^^
Kírácskám megihletett, igen, megint. :) Túl sebezhető vagy, bogaram, és ezt nem szabad. Tudom, az ember kívülről máshogy látja a dolgokat, és hogy darabokra vagy törve, és én csak egyetlen részt tudok visszaragasztani a szívedből, de próbálkozom, mert nekem tényleg fontos vagy és szeretlek, meghát mégiscsak jobban hangzik, hogy az Emese egy helyett több darabot forrasztott vissza, no. :D Tényleg ne törődj velük. Az ember csalódik, néha rossz kritikát kap, de nem szabad hátranézni, rájuk nézni, hanem csak előre és azokkal foglalkozni akik próbálják építeni az önbizalmad és nem lerombolni egyetlen megjegyzéssel. Nem barátok. A barát önzetlen, kitartó, segít a bajban és nem a földbe tipor. Én már megtanultam... Sajnálom, hogy most neked kell.
És hjajj, Domcsika vele buszozni jó. *.* Annyi dolgot megtud az ember, amennyit egy hónap alatt nem szedne össze. És én akarok menni hozzá, most, beszélgetni. Én, hozzá. Az emberek változnak. Változok. Változunk. :D Ez most olyan fúdenagyváltozás felé.^^
De ahogy így belegondolok nem csak felé... Egy csomó emberről megváltozott a véleményem. Valami nem ugyanaz. De nem tudom mi. Majd kiderül, remélem, és ügyes vagyok, optimista, úgyhogy ki is fog. :D
Ez most olyan kusza lett, de az egész mindenem belül hatalmas zűrzavar, de élvezem. Ez a fontos, nem? És írjatok blogot mert nem tudok mit olvasni. o.O
Szivárvány.
A mai nap csak azért mert tetszett. Mert szeretek esőben átsétálni a suliudvaron, rejtegetve az angol füzeteket, szeretek énekelni rajz órán, és idegeskedni egy dolgozat miatt. Jól elbasztam. De túlélem.^^
Kírácskám megihletett, igen, megint. :) Túl sebezhető vagy, bogaram, és ezt nem szabad. Tudom, az ember kívülről máshogy látja a dolgokat, és hogy darabokra vagy törve, és én csak egyetlen részt tudok visszaragasztani a szívedből, de próbálkozom, mert nekem tényleg fontos vagy és szeretlek, meghát mégiscsak jobban hangzik, hogy az Emese egy helyett több darabot forrasztott vissza, no. :D Tényleg ne törődj velük. Az ember csalódik, néha rossz kritikát kap, de nem szabad hátranézni, rájuk nézni, hanem csak előre és azokkal foglalkozni akik próbálják építeni az önbizalmad és nem lerombolni egyetlen megjegyzéssel. Nem barátok. A barát önzetlen, kitartó, segít a bajban és nem a földbe tipor. Én már megtanultam... Sajnálom, hogy most neked kell.
És hjajj, Domcsika vele buszozni jó. *.* Annyi dolgot megtud az ember, amennyit egy hónap alatt nem szedne össze. És én akarok menni hozzá, most, beszélgetni. Én, hozzá. Az emberek változnak. Változok. Változunk. :D Ez most olyan fúdenagyváltozás felé.^^
De ahogy így belegondolok nem csak felé... Egy csomó emberről megváltozott a véleményem. Valami nem ugyanaz. De nem tudom mi. Majd kiderül, remélem, és ügyes vagyok, optimista, úgyhogy ki is fog. :D
Ez most olyan kusza lett, de az egész mindenem belül hatalmas zűrzavar, de élvezem. Ez a fontos, nem? És írjatok blogot mert nem tudok mit olvasni. o.O
Szivárvány.
2009. január 15., csütörtök
Terjesszük az igét
Egy szép napon majd hivatalosan is elismerik, hogy amit mi valóságnak kereszteltünk el, az még inkább illúzió, mint az álmok világa.
Mi lennék ha...
...hónap lennék: május
...a hét egy napja lennék: szombat
...a nap egy időpontja lennék: hajnal
...bolygó lennék: Merkúr
...tengeri állat lennék: delfin
...berendezési tárgy lennék: ágy
...bűn lennék: bujaság
...történelmi személy lennék: Eva Peron
...folyadék lennék: cherry
...drágakő lennék: zafír
...fa lennék: fűz
...madár lennék: papagáj
...szerszám lennék: harapófogó
...virág lennék: dália
...időjárás lennék: eső a napsütésben szivárvánnyal
...mesebeli lény lennék: nimfa
...hangszer lennék: gitár
...állat lennék: vidra
...szín lennék: narancssárga
...érzelem lennék: izgalom
...zöldség lennék: fúj… ^^ brokkoli.
...hang lennék: kacaj
...elem lennék: levegő
...autó lennék: Maybach Exelero
...dal lennék: Take That – Rule the world
...film lennék: Moulin Rouge
...könyv lennék: Kevin Brooks - Lucas
...étel lennék: pizza
...hely lennék: játszótér
...íz lennék: sós
...illat lennék: vaníliaillat
...hit lennék: anarchizmus
...testrész lennék: száj
...arckifejezés lennék: somolygás
...tanóra lennék: német
...rajzfilm lennék: Hamupipőke
...mértani alakzat lennék: pentagramma, ha nem is az
...szám lennék: 2
...ruhadarab lennék: farmer
...ékszer lennék: fülbevaló
...kiegészítő lennék: sál
...szeretet megnyilvánulása lennék: ölelés
...rovar lennék: katica
...gyümölcs lennék: kiwi
...sminkes cucc lennék: alapozó
...festmény lennék: Salvador Dalí: Meditatív rózsa
...szobor lennék: Erosz szobor a Piccadilly Circus-on
...épület lennék: El Escorial
Mi lennék ha...
...hónap lennék: május
...a hét egy napja lennék: szombat
...a nap egy időpontja lennék: hajnal
...bolygó lennék: Merkúr
...tengeri állat lennék: delfin
...berendezési tárgy lennék: ágy
...bűn lennék: bujaság
...történelmi személy lennék: Eva Peron
...folyadék lennék: cherry
...drágakő lennék: zafír
...fa lennék: fűz
...madár lennék: papagáj
...szerszám lennék: harapófogó
...virág lennék: dália
...időjárás lennék: eső a napsütésben szivárvánnyal
...mesebeli lény lennék: nimfa
...hangszer lennék: gitár
...állat lennék: vidra
...szín lennék: narancssárga
...érzelem lennék: izgalom
...zöldség lennék: fúj… ^^ brokkoli.
...hang lennék: kacaj
...elem lennék: levegő
...autó lennék: Maybach Exelero
...dal lennék: Take That – Rule the world
...film lennék: Moulin Rouge
...könyv lennék: Kevin Brooks - Lucas
...étel lennék: pizza
...hely lennék: játszótér
...íz lennék: sós
...illat lennék: vaníliaillat
...hit lennék: anarchizmus
...testrész lennék: száj
...arckifejezés lennék: somolygás
...tanóra lennék: német
...rajzfilm lennék: Hamupipőke
...mértani alakzat lennék: pentagramma, ha nem is az
...szám lennék: 2
...ruhadarab lennék: farmer
...ékszer lennék: fülbevaló
...kiegészítő lennék: sál
...szeretet megnyilvánulása lennék: ölelés
...rovar lennék: katica
...gyümölcs lennék: kiwi
...sminkes cucc lennék: alapozó
...festmény lennék: Salvador Dalí: Meditatív rózsa
...szobor lennék: Erosz szobor a Piccadilly Circus-on
...épület lennék: El Escorial
2009. január 11., vasárnap
Egy lepke
Ebben a pillanatban 6.470.818.671 ember él a világon. Vannak, akik félnek, vannak, akik hazatérnek, vannak, akik hazudnak, hogy túléljék a hétköznapokat, mások éppen most szembesülnek az igazsággal. Vannak ördögi emberek, akik háborúskodásra születtek, mások meg arra, hogy az ördöggel viaskodjanak. Több mint 6 milliárd ember él a földön, több mint 6 milliárd lélek, és néha csak egyetlen-egyre lenne szükségünk.
Miért van az, hogy ha koncentrálok a jókedvre, akkor mindig sírás lesz a vége?^^ Ha teljesen közömbös akarok maradni, és elhatározom, hogy most márpedig semmilyen rossz emlék nem fog kihozni belőlem egy fanyar grimaszt sem, akkor biztosan belebőgöm az emlékeket a párnámba. Kivétel nélkül így van... Elsírtam a pénteket, a tegnapot, azt, amilyen volt, és azt, amilyen lehetett volna. Hiába nem akarom hangoztatni, mert nem szeretném ha marcangolná magát, de fájt. És tegnap megfogadtam magamnak, hogy kiírom. Magamnak. Neked.
A szenvedés tulajdonképpen -bár csöppet erős- de elég jól kifejezi azt az állapotot, amiben akkor voltam, 2007 novemberében, decemberében, és az újév januárjában amíg el nem jött az a bizonyos farsangi összezördülés, amikor egyszerre voltam boldog és szomorú a történések miatt. Mostmár belátom, hogy tényleg szenvedtem valamilyen szinten. Attól, ahogy viselkedtél, és attól, hogy éreztem magam. Mert annyira változó volt, hogy álltál hozzám, néha mosolyogva, poénkodva, néha pedig úgy mintha bűn lenne a létezésem is - elnagyzolt, de kifejező, ugyanis tényleg így éreztem. Néha reménykedtem, hogy valamicske esélyem mégis lehet, az ölelgetéseid és az órai figyelésed miatt, amire az esetek nagy sorában szinte mindig a Barbi hívta fel a figyelmemet.^^ Aztán pedig több napig semmi, ami lelombozott. Februárra már ott voltam vele, hogy nem érdekelsz, mégha nem is voltam tisztában pontosan az érzéseimmel. De mégiscsak zavaró volt, hogy mindig azt vártam mikor szólsz hozzám... És ez volt az amiről a Barbi beszélt, mert vele megosztottam mindent, bár nem annyit mint később a Rebekával.^^
A lelkecskémnek már a ducizásod sem tett jót, és az hogy azt hajtogattad hogyha nem mondom el ezt, akkor nem szeretsz és menjek onnan. :P Lelki terrorizálás kéremszépen, de legyőztem a kísértést arra, hogy megvárjam, te gyere oda puszizkodni, és én mentem hozzád. De aztán a matek óra utáni dolog... tényleg nem baj, nem haragszom, és semmi, mert lehetnek az embernek rossz pillanatai, de úgy éreztem mintha arcon csaptak volna. A 11 hónap alatt soha nem reagáltál így... És én tényleg csak puszit akartam adni. Olyan volt mintha nyűgnek éreznéd, hogy odamentem, épp ezért mentem virágot locsolni. És akkor a Barbi olyat mondott, hogy ez hasonlít arra, mikor a kapcsolat végén kihűlnek az érzelmek, és én ezt nem akarom... :'( Tudom, hogy ez nem így van, vagyis azt akarom hinni, hogy ez nem így van, ezért nem szóltam semmit. Én is szoktam ilyen lenni, akkor miért papolnék? :) De rosszul esett.
Szeretem hogy vagy nekem, mégha ezentúl lesznek is ilyen pillanatok. Szeretnék még további 11 hónapot veled... és még sok szombat délutánt, a tegnapi elmaradásának bepótolása címen. :) És szeretnék veled Pécsre menni, a janusra, és felrakni a világ legnagyobb lakatját, ha csak babona is az egész... Szeretlek.
Az a 20 perc pedig... nem tudom mikor van ínséges idő, de te tudod mikor hiányzom annyira, hogy felhívj. :P
Miért van az, hogy ha koncentrálok a jókedvre, akkor mindig sírás lesz a vége?^^ Ha teljesen közömbös akarok maradni, és elhatározom, hogy most márpedig semmilyen rossz emlék nem fog kihozni belőlem egy fanyar grimaszt sem, akkor biztosan belebőgöm az emlékeket a párnámba. Kivétel nélkül így van... Elsírtam a pénteket, a tegnapot, azt, amilyen volt, és azt, amilyen lehetett volna. Hiába nem akarom hangoztatni, mert nem szeretném ha marcangolná magát, de fájt. És tegnap megfogadtam magamnak, hogy kiírom. Magamnak. Neked.
A szenvedés tulajdonképpen -bár csöppet erős- de elég jól kifejezi azt az állapotot, amiben akkor voltam, 2007 novemberében, decemberében, és az újév januárjában amíg el nem jött az a bizonyos farsangi összezördülés, amikor egyszerre voltam boldog és szomorú a történések miatt. Mostmár belátom, hogy tényleg szenvedtem valamilyen szinten. Attól, ahogy viselkedtél, és attól, hogy éreztem magam. Mert annyira változó volt, hogy álltál hozzám, néha mosolyogva, poénkodva, néha pedig úgy mintha bűn lenne a létezésem is - elnagyzolt, de kifejező, ugyanis tényleg így éreztem. Néha reménykedtem, hogy valamicske esélyem mégis lehet, az ölelgetéseid és az órai figyelésed miatt, amire az esetek nagy sorában szinte mindig a Barbi hívta fel a figyelmemet.^^ Aztán pedig több napig semmi, ami lelombozott. Februárra már ott voltam vele, hogy nem érdekelsz, mégha nem is voltam tisztában pontosan az érzéseimmel. De mégiscsak zavaró volt, hogy mindig azt vártam mikor szólsz hozzám... És ez volt az amiről a Barbi beszélt, mert vele megosztottam mindent, bár nem annyit mint később a Rebekával.^^
A lelkecskémnek már a ducizásod sem tett jót, és az hogy azt hajtogattad hogyha nem mondom el ezt, akkor nem szeretsz és menjek onnan. :P Lelki terrorizálás kéremszépen, de legyőztem a kísértést arra, hogy megvárjam, te gyere oda puszizkodni, és én mentem hozzád. De aztán a matek óra utáni dolog... tényleg nem baj, nem haragszom, és semmi, mert lehetnek az embernek rossz pillanatai, de úgy éreztem mintha arcon csaptak volna. A 11 hónap alatt soha nem reagáltál így... És én tényleg csak puszit akartam adni. Olyan volt mintha nyűgnek éreznéd, hogy odamentem, épp ezért mentem virágot locsolni. És akkor a Barbi olyat mondott, hogy ez hasonlít arra, mikor a kapcsolat végén kihűlnek az érzelmek, és én ezt nem akarom... :'( Tudom, hogy ez nem így van, vagyis azt akarom hinni, hogy ez nem így van, ezért nem szóltam semmit. Én is szoktam ilyen lenni, akkor miért papolnék? :) De rosszul esett.
Szeretem hogy vagy nekem, mégha ezentúl lesznek is ilyen pillanatok. Szeretnék még további 11 hónapot veled... és még sok szombat délutánt, a tegnapi elmaradásának bepótolása címen. :) És szeretnék veled Pécsre menni, a janusra, és felrakni a világ legnagyobb lakatját, ha csak babona is az egész... Szeretlek.
Az a 20 perc pedig... nem tudom mikor van ínséges idő, de te tudod mikor hiányzom annyira, hogy felhívj. :P
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)