Édes kis semmiségek

Tudja, mindig is furcsállottam, hogy a cirkuszban is akkor tör ki a taps, ha a fakezű késdobáló egyetlen találatra sem képes. Ott áll előtte a nagy trampli, még egy vak is beleállítaná a kést, a mutatványos meg csak szerencsétlenkedik, folyton mellé dob, és ezért még meg is tapsolják.

Először is. Boldog névnapot Flórám... :) Sokadik ez már neked, hjajj, öregedsz. Még jó, hogy a szülinapodat átaludtam.
Másodszor. Gabinál lenni jó. :) Ó, te. Szépek a körmeim, szép lett a szobád az általam kreált hurrikán után, és szép volt ez az egész nap. Kellett már ennyi nevetés egyhuzamban egy ilyen baráttal, mint te. Mert úgy tűnik, te vagy az egyetlen, akit még érdekel, mi van velem... Van ilyen. :) Köszönöm.

És úgy belegondolva, nem tudom mit is írhatnék még. De írhatnékom van, nagyon, és kötetlenül akarok, nem játékban... Oda mindig igényeset kell alkotni, és arra most nincsen türelmem. De erre van a blog, hogy az ember igénytelenül is írhasson... Legalábbis én ebben a pillanatban erre használom. Sablont kéne váltani, mert már unom ezt, itt.^^ Majd... Majd egyszer belevetem magam. :D Addig is, kibírom. Szépez.

Ha már úgyis itt vagyok, mást is kiírok magamból, hisz úgysem bántok meg vele senkit, mármint azok közül, akik olvasnak. Mostanában úgy érzem, az embereknek csak eszköz vagyok. Nem a közelemben élő pár rendkívül fontos emberre gondolok, és legfőképpen nem Rád. Hanem azokra, akik nem is ismernek... Vagy csak közvetlenül nem. Mintha így, hogy nem játszok rendesen, a nevemet is kitörölnék az élők listájáról, mintha már... már nem is lennék élőlény. Nem sírom vissza azt az ötven embert, akik naponta rám kattintottak, de egy kis érdeklődés tényleg jól esne, főleg azoktól, akiket tényleg közel érzek magamhoz. És épp ezért bánt ez a viselkedés. Hogy elfelejtenek. Hogy senki vagyok. Csak játékra kellek, és arra, hogy valaki bevegye azt a tömérdek hazugságot, ami kikívánkozik belőlük. Már nem látom másnak őket, csak hazugoknak. Szerettek? Tényleg? Akkor miért nem? Ugyan mi gátol abban, hogy továbbra is beszélgessünk? Hol van ez megírva? Mindenki hazudik. Valami nagyszerű. Nem tudok már hinni, és ez az én nagy bajom. Még jó, hogy legalább annyi volt az egyikőtökben, hogy - habár másnak - de bevallja, hogy mint ember, nem érdeklem. Fasza. De a mutatványos is ember.

Hehe. :D Búcsúzóul. Mert tetszik... :D És mert úgysem látjátok sokan.

Csessze meg.

Megígérted... Már rég... Megígérted...

Egy lány

Akkor nevetünk, amikor valami a legjobban fáj. Nevetünk, amikor mást nem tudunk tenni. A nevetés az egyetlen stratégia, ha kezd széthullani körülöttem a világ... Csak az olcsó pillanatok provokálnak könnyeket.

Csak ennyi vagyok. Egy lány, aki a saját szenvedésén nevet... Mert most nem tudok mást csinálni. A könnyek jönnek maguktól, nem kell nekik kérvényt benyújtani, nem kell sürgetni őket, fenyegetni, kierőszakolni... Mindig megtalálják a legkisebb rést, amin keresztül kijuthatnak, hogy én újra és újra letöröljem őket esetlenül, rázkódva a visszatartott zokogástól. És mégis nevetek. Mosolygok. Lehet, hogy olcsó pillanat, hisz sírok... De biztos van benne, ami több, hisz a nevetéssel együtt jár.
Megbántottak. Az elmúlt napokban többször is, mindig más személy, olyanok, akiket szeretek és nem várnám tőlük... És csak nevetek azon, hogy ez még mindig fáj. Nevetek azon, hogy vagyok olyan mély érzésű, olyan gyenge lelkű, hogy a legkisebb nyelvbotlás megbánthat. Nevetek, mert nem tudok mást csinálni... A sírás pedig elavult. A fájdalmat a mosoly sokkal jobban ki tudja fejezni. Ezen az előtt még sosem gondolkodtam, de mostanában, mikor napjában többször van olyan érzésem, hogy béna vagyok, lúzer, aki nem érdemes az életre, nem érdemes arra egyáltalán, hogy tartalmas, szeretettel teli élete legyen, aki nem több egy ócska rongynál és mások sem nézik többnek, hisz újból bele rúgnak - most elgondolkodtam rajta. Lehet grimasz, szájelhúzás, halvány mosoly, csak egy fél, akármi... sokkal több fájdalmat tud tükrözni, mint a könnycsepp. Sírni boldogan is tudunk. De a fájdalom szülte mosoly boldog pillanatban nem mászik az arcodra.
Csak egy lány vagyok. Semmi több. Nem értem mit szerettek bennem... ha egyáltalán szerettek.
Egy lány, aki szeretni akar, és reménykedni. Szabadon nevetni, élni, szivárványt látni, pillangót kergetni, ölelni, csókolni, harcba szállni. Miért nem lehet... Mond miért nem lehet?
Vannak akik erősnek gondolnak. Akik bíznak bennem, és én igyekszem mindig a vidám formámat hozni, hogy az ő kicsiny lelküket, ami talán törékenyebb, mint az enyém, felvidítsam... Vagy legalább megmutassam nekik, hogy a világ nem csak szenvedésből áll, az életnek nem kell ilyennek lennie, tudsz ellene tenni. És mégis én vagyok az, aki éjszaka nem tud aludni, mert a könnyeit nyeli, aki tele van sérelmekkel, pesszimizmussal, és nehezen beszél róla másoknak, pedig tudom, hogy megkönnyebbülnék. Mikor leírom a blogba, azután is megkönnyebbülök.
Mert itt ez a lány, se nem szép, se nem okos, nincs szuperereje, átlagos problémákról versel és átlagos családdal küzd. De éjszaka, mikor nincsen senki mellette, vágyik arra, hogy most az egyszer az átlagos világa megszűnjön, és valaki megvígasztalja... hogy úgy érezze nem csak egy lány a sok közül. Mert nap közben sokszor érzem ezt, főleg, mikor velük beszélgetek, vagy vele vagyok. Mikor leírjátok, hogy szerettek, baszott jól tud esni. De ilyenkor nem mondja senki... Ilyenkor csak a sok rossz megjegyzés kerül elő, amik itt futnak versenyt a fejemben, és nem tudom elűzni őket, egyszerűen nem megy...

Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal. A szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot.

Ez az idézet is hazudik... Én érzem, sokszor... De az irányomban senki... Pfehh.

Megint depis lett. Megyek aludni.