Vagy inkább Álomfiú... :$
Nem a kenyerem a szép szó a vallomás
Mégis vállalom azt, hogy te vagy senki más
Nem is tehetek másképp, hozzád köt ezer emlék
Fogva tart ez a régen várt varázs
Ujjaid nyomán Bőröm szinte lángra gyúl
Mikor átölelsz torkom is úgy elszorul
Szívem kihagy egy percre, pedig nem intem csendre
Aztán dobogni újra megtanul
Álomlány köszönet érte, hogy így szeretsz
Hidd el, hogy arról te nem tehetsz, ha egyszer véget ér
Álom lány, örülj, ha boldog a pillanat,
De azért sírni már nem szabad, ha egyszer véget ér
Türelmetlenül várom azt, hogy érkezel
Biztatom magam nemsokára itt leszel
Mindig ugyanúgy várlak, mindig vágyom utánad
Boldog vagyok, ha itt vagy már közel
Szeretlek. <3
2008. november 23., vasárnap
2008. november 4., kedd
Jégvirág
Suhant, mint falevél a szélben. Utánanyúltam. Avarszőnyeg lett belőle.
Túlreagáltam. Dramatizálom az egészet, pedig nem is olyan nagy dolog... Én hiszek magamban. Ennyi.
Futni akarok hazafelé... :$
Túlreagáltam. Dramatizálom az egészet, pedig nem is olyan nagy dolog... Én hiszek magamban. Ennyi.
Futni akarok hazafelé... :$
2008. november 3., hétfő
Én nem...
Megfigyeltem, a felnőttek időnként összetévesztik a szép szavakat a nagy szavakkal. Fogalomzavarodottak. Pedig tudhatnák, mi a különbség. A nagy szavak hazudnak. A szép szavak pedig egyszerűen csak igazak, és néha védtelenné tesznek. Ettől félnek. A néhától.
Én nem tudok fogalmazni... nincs bő szókincsem, és túlragozom a mondatokat... Úgy tűnik a négy évnyi szerepjátékos múlt nem elég ahhoz, hogy ki tudjam fejezni magam... Elveszett a fogalmazókészségem... elvesztem! :'(
Csak egyszer nézné a valóságot, csak egyszer látna az én szememmel, csak egyszer tudna valami jót is mondani, nem csak hibát keresni mindenben! Kurvárafáj. Hiába is tagadom. Ebben mindig jó voltam, az egyetlen dolog amiben elismertek, ezzel akarok továbbtanulni, és most ezt is elvette tőlem... De én sem érzem már a régi tüzet, gördülékenységet amivel a mondatokat hánytam egymásra. Pedig imádom csinálni! De ne muszájból kelljen... És az az interjú akkor is faszán sikerült, bármit is mondd, de mindig kritizálnia kell, és mindig engem...
Én nem tudok fogalmazni... nincs bő szókincsem, és túlragozom a mondatokat... Úgy tűnik a négy évnyi szerepjátékos múlt nem elég ahhoz, hogy ki tudjam fejezni magam... Elveszett a fogalmazókészségem... elvesztem! :'(
Csak egyszer nézné a valóságot, csak egyszer látna az én szememmel, csak egyszer tudna valami jót is mondani, nem csak hibát keresni mindenben! Kurvárafáj. Hiába is tagadom. Ebben mindig jó voltam, az egyetlen dolog amiben elismertek, ezzel akarok továbbtanulni, és most ezt is elvette tőlem... De én sem érzem már a régi tüzet, gördülékenységet amivel a mondatokat hánytam egymásra. Pedig imádom csinálni! De ne muszájból kelljen... És az az interjú akkor is faszán sikerült, bármit is mondd, de mindig kritizálnia kell, és mindig engem...
2008. november 2., vasárnap
Szivárvány
"Volt már, hogy széttártad a karod, és csak pörögtél, pörögtél nagyon sebesen? Hát, olyan a szerelem: zakatol a szíved, és fejtetőre áll a világ, de ha nem vigyázol, ha nem szegezed a tekinteted egy nyugodt pontra, könnyen elszédülsz, tudod, és akkor nem látod, mi történik körülötted az emberekkel, és azt sem, hogy mindjárt elesel."
Te vettél rá kicsi kincs az újbóli blogolásra, úgyhogy drága angolórai padtársam ezt ráírom a számládra! :D Igaz nem baj... Régen jártam erre, és a fejem úgyis tele van zúgó mondatokkal, amik minden levegővételnél ki akarnak törni... Csak mindig lenyelem őket. És túl sokat nyelek. Ez lesz a vesztem... Képtelen vagyok bárkit is megbántani, vagyis inkább úgy mondom, hogy olyan embert aki fontos helyet tölt be az életemben, mégis, néha meg kéne tenni, mert felgyülemlenek a sérelmek és a végére már visszafogni sem tudom magam, és a viselkedésemmel hasítok szakadékot közénk. Nem fogom mindig visszatartani a kiáramlani vágyó szóáradatot, már most bánom... De szeretem, sokat jelent nekem a barátságunk, és nem akarom elrontani. :(
És ennyi mocsadékot, amit az iskolában kell tanulni... Már nagyon várom, hogy önálló lehessek, és a saját fejem, a saját álmaim után szaladjak megállás nélkül, hátha a Maraton-távval el is érem valamikor amit akarok. Jó, tudom, ahhoz tanulni is kéne... De könyörgöm, mikor fogok ÉN, egy analfabéta törteket használni, vagy fejből fújni miről szól az Antigoné? Alapvető műveltség. Tudom. De nekem az is elég lenne ha csak arra tanítanának meg ami tényleg vár minket a nagybetűs Életben. Mennyivel jobb lenne... Nem függni mindig a buszoktól, és a házi feladattól, ha minden nap azt csinálhatnám amit szeretek, alkotnék, írnék, szabad lennék... Kibaszottszar. :( A szünetnek is vége. Egyre nehezebben tudok odafigyelni, pedig még két hónap múlt csak el, és visszavan még nyolc. Ha Ő nem lenne velem nem tudom mit csinálnék. :S Megnyugtatsz, néha megsiratsz, de szeretem, hogy vagy nekem! :)
Annyira sajnálom szegény Szandit! Szörnyű, felfoghatatlan amia családjával és vele történik... Elveszteni két ilyen embert, mint a bátyja és az apukája, két hónapnyi időközzel szinte elviselhetetlen lehet. :'( Elgondolkodtam azon mi lenne velem, ha apu lett volna az ő apukája helyében... Én összeomlanék. Eleve sem tartom magam húdeerősnek. De ez sok időre összetörne. Hiányozna... A hülyeségeivel, az apás szigorával, a puszijaival és mindenével együtt.
És háhá, megint szomorú a hangulatom. Fel kéne egy kicsit vidulnom... Mert az élet csodajó!^^ (Persze addig amíg az ágyamban fekszem.^^ Minek kell felkelni?)
De szivárváááááány. :D
Te vettél rá kicsi kincs az újbóli blogolásra, úgyhogy drága angolórai padtársam ezt ráírom a számládra! :D Igaz nem baj... Régen jártam erre, és a fejem úgyis tele van zúgó mondatokkal, amik minden levegővételnél ki akarnak törni... Csak mindig lenyelem őket. És túl sokat nyelek. Ez lesz a vesztem... Képtelen vagyok bárkit is megbántani, vagyis inkább úgy mondom, hogy olyan embert aki fontos helyet tölt be az életemben, mégis, néha meg kéne tenni, mert felgyülemlenek a sérelmek és a végére már visszafogni sem tudom magam, és a viselkedésemmel hasítok szakadékot közénk. Nem fogom mindig visszatartani a kiáramlani vágyó szóáradatot, már most bánom... De szeretem, sokat jelent nekem a barátságunk, és nem akarom elrontani. :(
És ennyi mocsadékot, amit az iskolában kell tanulni... Már nagyon várom, hogy önálló lehessek, és a saját fejem, a saját álmaim után szaladjak megállás nélkül, hátha a Maraton-távval el is érem valamikor amit akarok. Jó, tudom, ahhoz tanulni is kéne... De könyörgöm, mikor fogok ÉN, egy analfabéta törteket használni, vagy fejből fújni miről szól az Antigoné? Alapvető műveltség. Tudom. De nekem az is elég lenne ha csak arra tanítanának meg ami tényleg vár minket a nagybetűs Életben. Mennyivel jobb lenne... Nem függni mindig a buszoktól, és a házi feladattól, ha minden nap azt csinálhatnám amit szeretek, alkotnék, írnék, szabad lennék... Kibaszottszar. :( A szünetnek is vége. Egyre nehezebben tudok odafigyelni, pedig még két hónap múlt csak el, és visszavan még nyolc. Ha Ő nem lenne velem nem tudom mit csinálnék. :S Megnyugtatsz, néha megsiratsz, de szeretem, hogy vagy nekem! :)
Annyira sajnálom szegény Szandit! Szörnyű, felfoghatatlan amia családjával és vele történik... Elveszteni két ilyen embert, mint a bátyja és az apukája, két hónapnyi időközzel szinte elviselhetetlen lehet. :'( Elgondolkodtam azon mi lenne velem, ha apu lett volna az ő apukája helyében... Én összeomlanék. Eleve sem tartom magam húdeerősnek. De ez sok időre összetörne. Hiányozna... A hülyeségeivel, az apás szigorával, a puszijaival és mindenével együtt.
És háhá, megint szomorú a hangulatom. Fel kéne egy kicsit vidulnom... Mert az élet csodajó!^^ (Persze addig amíg az ágyamban fekszem.^^ Minek kell felkelni?)
De szivárváááááány. :D
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)